Philips | AZ1201 | pdf, 549.2k

A kisebbségi jogok Európában
7
8
A kisebbségi jogok kodifikációjának
lehetõségei Európában
Európában csak Portugália és Izland egynyelvû állam. Valamennyi
többi európai országnak vannak kisebbségei. A nemzetközi jog szempontjából csak néhány olyan hely van, ahol sajátos státussal rendelkezõ népcsoportok élnek: a dél-tiroli németek, a szlovén népcsoport
Trieszt területén, az ausztriai horvátok és szlovének és a Finnországhoz tartozó svéd lakosságú Aland-szigetek. A legtöbb európai államban a kisebbségek helyzetét belsõ jogi normák (alkotmány, törvények),
esetleg kétoldalú egyezmények vagy nyilatkozatok szabályozzák. Hogy
egy kisebbség státusa a belsõ vagy a nemzetközi jog folyománya-e, még
két olyan állam között is vita tárgyát képezheti, mint Ausztria és
Olaszország. Olasz vélemény szerint a Dél-Tirolra vonatkozó csomag
nem az ENSZ közgyûlési határozata mandátumának megfelelõ, az
1946-os párizsi egyezmény további végrehajtásáról folytatott tárgyalások eredménye, hanem autonóm olasz aktus, amelybõl rá nézve nem
származnak nemzetközi jogi kötelezettségek. Ausztria ezzel szemben
érvényben lévõnek tekinti az 1946-os párizsi egyezményben biztosított,
a dél-tiroli német kisebbséget illetõ védnöki funkcióját. Nyilvánvalóan
egy a gyakorlatban megoldott kérdéssel kapcsolatos elvi ellentétrõl
van szó: az állami szuverenitására féltékeny Olaszország az aktust
saját szuverenitásából vezeti le, míg Ausztria a nemzetközi jog megállapodásaiból származtatja.
1
Akadályok és vitás kérdések
A kisebbségi kérdés megoldására irányuló törekvések 1989 óta
felgyorsultak, és több-kevesebb felfele vagy lefele haladó hullámzással
a belsõ nemzeti, valamint a nemzetközi jogalkotó folyamatban is
lecsapódtak. A kisebbségi-etnikai, regionális mozgalmak az egyén új
identitáskeresésének a megnyilvánulásai, melyek az állam és az
állampolgár viszonyának, összetartozásának egyedülvalóságára épülõ
9
történeti, politikai, jogi berendezkedésével szemben törnek maguknak
utat, és természetes módon akadályokba ütköznek. Véleményünk
szerint a kisebbségi jogok kodifikációjának három lényeges akadálya
van:
1. Az európai nemzetállami berendezkedés, a nemzetállam-koncepció, amely a nemzet és az etnikum azonosságára épül, az államot
egyetlen etnikum tulajdonának és reprezentánsának tekinti. Ez a
felfogás az ideológiai alapja a jelenleg Európában veszélytényezõként
jelentkezõ szélsõséges nacionalizmusoknak. „A nacionalizmus politikai elve, hogy lefedje az „ország”, „nép”, „történelem” hármasságát.
Eszerint minden nemzeti államban csupán egyetlen nemzet számára
van hely; ahol nemzeti kisebbségek fennállása miatt nem ez az
eszményi, törekedni kell rá.”
2. Az a múlt századi liberális jogi felfogás, hogy a szabadság alapja
az egyén szabadságjogainak biztosítása. Ez a felfogás a második
világháború után egyetemessé vált: az elsõ világháború után érvényben lévõ, a kisebbségek nemzetközi védelmére vonatkozó rendszert
megszûntnek nyilvánították, és a népcsoportokat védõ „régi” koncepciót felváltotta az új, amely az egyén emberi jogainak minden megkülönböztetéstõl mentes védelmén alapul. Ez az elv az alapja az európai
államok mai jogrendszerének, sõt az emberi jogokat biztosító nemzetközi jogrendszernek is. Bár ma már elfogadott nézet, hogy az egyéni
jogok biztosítása nem oldhatja meg a nemzeti kisebbségek, etnikai
csoportok védelmét, miként ezt a második világháború befejezésekor
gondolták, amikor eleve õrizkedtek attól, hogy a kisebbségek számára
védelmi garanciákat biztosítsanak, hiszen a náci Németország a
versailles-i békeszerzõdésekhez csatolt kisebbségvédelmi szerzõdéseket is felhasználta arra, hogy a kollektív etnikai elv jegyében hódító
törekvéseit megvalósítsa. Mindezek következtében a kollektív jogok
biztosításának elve csak lassan és óvatosan nyer teret.
3. Egyes államok attól való félelme, hogy a kisebbségeknek biztosított jogok szuverenitásukat és területi integritásukat veszélyeztetik.
Ezen államok politikusainak gondolkodásában a területféltõ koncepciónak van prioritása. Mindezek az akadályok Európa különbözõ területein különbözõ intenzitással jelentkeznek.
2
3
4
10
A kisebbségi kérdés az 1989 utáni idõszakban mindinkább szétfeszítette a belsõ szabályozásokat, és nemzetközi dimenziójúvá vált. Az
egész kontinensre kiterjedõ rendezése ezért csakis a nemzetközi jog
keretei között biztosítható. A nemzetközi jog fórumain a szakértõk és
az államok között több kérdésben vita folyik anélkül, hogy megegyezés
született volna. Ezek közül a legfontosabbak a következõk:
1. A kisebbség fogalmának meghatározása. Az ENSZ-ben kiadták a
40 év alatt elõterjesztett kisebbségi meghatározás-tervezetek gyûjteményét. A nemzetközi egyezményekben a kisebbség terminust általában a nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási jelzõ elõzi meg, amely a
kormányok számára elfogadhatatlan kategóriák kizárására szolgál. Az
eddigi kodifikációs munka folyamán meghatározás került két regionális okmányba (a FÁK-tagállamok egyezménye a nemzeti kisebbségi
jogok védelmérõl), a KEK okmánya a kisebbségi jogok védelmérõl és
az ET 1201-es számú ajánlásába. Az utóbbinak azonban nincs jogilag
kötelezõ érvénye. Jelenleg tehát sem az ENSz-ben, sem az EBESZ-ben,
sem az ET-ben nem sikerült konszenzus alapján kidolgozni a nemzeti
kisebbség definícióját. A szakértõk és a szakemberek szintjén azonban
a munka tovább folyik. Legutóbb Nicola Girasoli dolgozta ki az európai
körülményeknek leginkább megfelelõ – késõbb idézett – meghatározást.
2. Kit illetnek meg a belsõ vagy a nemzetközi jogrendszer által biztosított
kisebbségi jogok? Csak az úgynevezett õshonos történelmi kisebbségeket vagy az újonnan bevándorolt, fõként vendégmunkásokból és
menekültekbõl álló új kisebbségeket is? A jogeszközök általában élesen
elkülönítik az õshonos történelmi kisebbségeket, amelyeknek tagjai az
állam állampolgárai, a XX. századi migráció során kialakult új kisebbségektõl, és a kisebbségi jogokat kimondottan csak az õshonos történelmi kisebbségeknek biztosítják. Világosan ezt teszi a magyar, a
szlovén és a német jogrend, valamint több nemzetközi dokumentum.
Egyes csoportok azonban szembefordulnak ezzel a jogfelfogással, és
az emberi jogok egyetemessége elvének alapján az újonnan kialakult
kisebbségek számára is kisebbségi jogokat követelnek. Ennek a vitának egyik legfontosabb terepe Németország, amely az õshonosság elve
alapján a schleswig-holsteini dánokat, a brandenburgi és szászországi
5
11
szorbokat nemzeti kisebbségnek, a frízeket etnikai kisebbségnek ismeri el, és kisebbségi jogokat biztosít számukra. Ugyanakkor nem biztosít
hasonló jogokat az utolsó évtizedekben bevándorolt törökök számára.
A német hivatalos politika azzal érvel, hogy a kisebbségfogalom
módosítása veszélyeztetné a német társadalom homogenitását, amelyet a német nemzethez való tartozás határoz meg, a közös német
történelem, hagyomány, nyelv és kultúra pedig elveszítené egységesítõ
erejét. A vita egyrészt zavaró tényezõként jelentkezik a nemzetközi
fórumokon, és akadályozza az õshonos kisebbségek jogai kodifikációjának folyamatát. Másrészt hozzájárul ahhoz, hogy egyes a XX. századi
migráció által erõsen érintett nyugati államokban összemossák a
valóban õshonos kisebbségek és az újonnan bevándoroltak kategóriáit,
amely megnehezíti az õshonos kisebbség sajátos problémáinak megértését.
3. Kit illet meg az önrendelkezési jog? Csak a népeket és a nemzeteket,
vagy a kisebbségeket is? A Polgári és politkai jogok egyezségokmánya
szerint „minden népnek joga van az önrendelkezésre”. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és
szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlõdésüket”
(l. e cikk 1. bekezdését). A cikk kulcsfogalmai az önrendelkezés és a
nép. Az önrendelkezéshez való jogot a legáltalánosabb értelemben a
politikai függetlenséghez, az állami szuverenitáshoz való jogként
értelmezik, a népet ugyanakkor a nemzettel azonosítják. A nemzetállam hívei szerint az önrendelkezés csak a népeket és nemzeteket illeti
meg, a kisebbségeket nem. Az e felfogást valló jogászok vigyáznak
arra, hogy a nép és a kisebbség fogalmát szigorúan elkülönítve
kezeljék. Jellemzõen érvelt az ENSZ-ben 1981-ben Aurel Cristescu
román jogszakértõ. „A nép egy olyan társadalmi egység, amely nyilvánvaló identitással és saját jellemzõkkel rendelkezik, és egy területhez kapcsolódik... nem tévesztendõ össze az etnikai, vallási és nyelvi
kisebbségekkel.” Bíró Gáspár szerint „az uralkodó nemzetközi jogi
értelmezések nem alkalmasak a régióban tapasztalható nemzeti önrendelkezési és kisebbségi autonómiatörekvések intézményes kezelésére. Ez azonban egyes népcsoportokat és népeket, mint például a
korábbi Jugoszlávia és a volt Szovjetunió nemzeteit és népeit egyálta6
7
8
12
lán nem zavarja az önrendelkezési jogra való hivatkozásban... Nem
lehet ugyanis olyan elméleti vagy jogi érvet találni..., amelynek alapján
megtagadható lenne egy kisebbségben élõ, önmagát politikailag
artikulálni képes nemzeti vagy etnikai közösség számára az önrendelkezéshez való jog, vagyis az a jog, hogy közösségként való
fennmaradását létfontosságúan befolyásoló dolgokban önmaga
döntsön.” Bíró Gáspár további elemzése szerint a Gazdasági,
szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya és a Polgári
és politikai jogok egyezségokmánya elsõ szakaszainak az önrendelkezés tartalmát illetõ megállapításai alkalmazhatók a kisebbségekben
élõ közösségekre is.
Több kisebbség legutóbbi dokumentumaiban nem kisebbségként,
hanem népcsoportként, nemzeti közösségként (vajdasági magyarok közössége, romániai magyar kisebbség mint autonóm nemzeti közösség)
határozza meg önmagát. A szakértõk nagy része ma már megkülönbözteti a külsõ (elszakadáshoz való jog) és a belsõ önrendelkezés (az
autonómia valamely formája) jogát, ezzel párhuzamosan pedig a külsõ
és belsõ szuverenitást. Az állam külsõ szuverenitása által tagja az
államok közösségének és alanya a nemzetközi jognak. A külsõ
szuverenitás és a külsõ önrendelkezés összeegyeztethetetlen, és kizárja
egymást. A belsõ önrendelkezés azonban nem csorbítja az állam
szuverenitását. Az önrendelkezési jog tehát nem jelenti feltétlenül azt,
hogy ez a jog a gyakorlatban a nemzeti és állami szuverenitásban
nyilvánul meg. Megnyilvánulhat a társnemzet státusában, az autonómia különbözõ formáiban és fokozataiban.
Ma már a nemzetközi jogba is bekerültek olyan megfogalmazások,
amelyek a belsõ önrendelkezés (például helyi alapú önkormányzat)
elismerésének irányába való enyhe elmozdulást jeleznek. Így is értelmezhetõ az EBEÉ emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai konferenciája dokumentumának a késõbbiekben idézett 35. cikkelye, valamint az ET 1201-es számú ajánlásának ugyancsak idézett 11. cikkelye.
Hasonlóképpen fogható fel az ENSZ által 1994-ben elfogadott
addendum, amely a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának a kisebbségi jogok kiindulópontjául tekintett 27. cikkelyét
értelmezi. Az addendum megállapítja: a kisebbségek jogai magukba
9
10
11
13
foglalhatnak egy olyan életmódot, amely szerves kapcsolatban áll a
területtel és a terület erõforrásainak felhasználásával. A kisebbségi
csoportok önrendelkezési jogukat tehát a mai államhatárok között is
érvényesíthetik. Az európai határok rendezõ elvként való alkalmazása
a kontinens politikai életében nem zárja ki az önrendelkezési jog
érvényesítését. A kettõ összeegyeztethetõ.
Ennek gyakorlati kivitelezhetõségét példázza a Moldvai Köztársaság
területén élõ gagauzok területi autonómiájáról szóló törvény (1995.
december 23.). A törvény a gagauzokat népként határozza meg, a
gagauz autonóm nemzeti területi egységet pedig olyan képzõdménynek tekinti, amely a gagauz nép önrendelkezését Moldova határain
belül valósítja meg. Gagauzia jogi politikai státusa szerint „a gagauz
nép önrendelkezésének formája” és Moldova „alkotórésze”. A törvény
elfogadásával sikerült elkerülni a Moldvai Köztársaság szétesését vagy
konföderációvá való átalakítását. Az önrendelkezési jog ilyetén értelmezése hiányzik a nemzetközi jogból. A történelmi-politikai fejlõdés
azonban meghaladta a 60-as 70-es évekre jellemzõ állapotot, amikor
a volt gyarmatok népei az önrendelkezési jog vázolt általános értelmezése nyomán nyerték el állami függetlenségüket. Az új helyzetben
elõállt jogi válságot csakis az önrendelkezési jog új értelmezésének, a
messzemenõ gazdasági, társadalmi, kulturális és bizonyos fokú politikai autonómiát biztosító belsõ önrendelkezés kategóriájának kodifikációja oldhatja meg.
4. A kollektív jogok fogalma, amelynek értelmében nemcsak az egyének,
hanem a közösségek is egyenlõk. A fogalmat a nyugati angolszász
jogrendszer (Egyesült Államok, Nagy-Britannia) is erõs fenntartásokkal kezeli, hagyományaiba be nem illeszthetõnek tekinti, a francia
jogfelfogás pedig egyenesen elutasítja. Franciaország kollektív dimenziója okán hosszú ideig még a kisebbség fogalmát sem fogadta el.
1976-ban az ENSZ-ben Franciaország állandó képviselõje F. Capotortinak a kisebbségekkel kapcsolatos tanulmányáról kijelentette: „A
Francia Köztársaság a francia alkotmányból kiindulva nem ért egyet
a tanulmány elveivel; a francia nép nem ismer el különbségtételt
etnikai jellemzõk alapján, és ennélfogva bármely kisebbségfogalmat
visszautasít.”
12
13
14
15
14
A kollektív jogokkal szembeni ellenérzést többszörös félelem diktálja: a jogászok nagy része attól tart, hogy az egyén jogai egy nem
definiálható absztrakció alárendeltjeivé válhatnak; másrészt attól is
tartanak, hogy a kollektív jogok még inkább növelhetik a közép- és
kelet-európai államok ellentéteit. A kisebbség azonban ezen elvi és
politikai fenntartásoktól függetlenül természetszerûen csoportként
létezik, és csak csoportként tudja megélni, megõrizni és tovább adni
identitását. Nemcsak egyénenként, hanem csoportként szorul védelemre. Ha valahol leszedik a kisebbség nyelvén írt utcaneveket,
helységjelzõ táblákat, a támadás nyilvánvalóan nem egyének, hanem
egy csoport ellen irányul. A kisebbségek csak kollektív jogok biztosítása által tudnak létezni és fennmaradni. A kisebbségnek politikai
szubjektumnak és jogalanynak kell lennie.
A jogfejlõdésnek abban a korszakában vagyunk, amikor számos
olyan jog, amelyet a kodifikatív megfogalmazás értelmében kifejezetten egyének számára biztosítanak, kollektív dimenzióval rendelkezik.
B.G. Ramcharan ENSZ-szakértõ szerint kollektív dimenziója van az
önrendelkezéshez, a fejlõdéshez, a békéhez, az egészséges környezethez való jognak, a szakszervezetekbe való tömörülés jogának, az
õslakos népek, valamint a kisebbségekhez tartozó személyek számára
biztosított jogoknak. Kifejezetten kollektív dimenziójú az ENSZ által
1948-ban elfogadott Egyezmény a népirtás bûntettének megelõzésérõl és
megbüntetésérõl, hiszen etnikai, faji és vallási csoportokat véd a fizikai
megsemmisítés ellen.
Némely ország eddig kizárólag az egyéni jogokon alapuló jogrendszere is elmozdulást mutat a kollektív jogok kodifikációjának irányába.
Elsõsorban Ausztráliát és Kanadát kell megemlítenünk, amelyeknek
hivatalosan meghirdetett politikája a multikulturalizmus. Kanada
1988-ban elfogadta multikulturalizmus-törvényét, amelynek célja az
ország etnikai közösségei identitásának és kulturális sajátosságainak
fenntartása. Kanada új alkotmányának tervezete a következõket tartalmazza: az egyéni és kollektív szabadságjogok tiszteletben tartása, a
kisebbségi közösségek nyelvének fejlesztése, faji és etnikai egyenlõség,
a bennszülött népek joga saját nyelvük, kultúrájuk és hagyományaik
fejlesztésére. A Jogok és szabadságjogok kanadai chartája, amely a
16
17
18
15
kanadai alkotmány része, biztosítja a pozitív diszkrimináció lehetõségét, és leszögezi, hogy az egyének egyenlõségének elve nem zárhat ki
semmi olyan törvényt, programot vagy tevékenységet, amelynek az a
tárgya, hogy javítson a hátrányos helyzetû egyének vagy csoportok
helyzetén, beleértve azokat, akik fajuk, nemzeti vagy etnikai származásuk, bõrszínük, vallásuk, nemük, koruk avagy szellemi és testi
fogyatékosságuk miatt hátrányos helyzetben vannak (15. cikkely 1. és
2. bekezdés). E megfogalmazás szerint a csoportjogok elsõbbséget
élveznek az egyéni jogokkal szemben. John Meisel kanadai szakértõ
szerint „a különbözõ csoportok tagjai közösen jogosultak arra, hogy
elfogadják különbözõségüket, hogy ezt az egész társadalom elismerje,
tiszteletben tartsa, és úgy cselekedjék, hogy sajátos csoportjogokat
adjon az egész egyes részeinek, bennszülötteknek, nõknek vagy bizonyos etnikai kisebbségeknek”. A kanadai gyakorlat megfelelõ egyensúlyt kíván teremteni az egyéni és kollektív jogok között, és cáfolja azt
az állítást, hogy a két kategória összeférhetetlen.
Mindezek a törekvések azonban még nem csapódtak le a nemzetközi
jogban. Az államok többségének képviselõi az egyéni jogok kizárólagosságának fenntartása mellett foglalnak állást. A jogi formába öntött
nemzetközi dokumentumok kidolgozása és elfogadása mögött politikai
motivációk húzódnak meg. Kollektív vagy csoportjogokra való kifejezett utalás az Európa Tanács 1201-es ajánlása 12. cikkelyének kivételével az egyéni szabadságjogok csaknem kizárólagos dominanciája
következtében nem fordul elõ a nemzetközi jogban, kollektív jogi
megközelítés is csak ritkán. Általában a Polgári és politikai jogok
nemzetközi egyezségokmányának (1966) 27. cikkelyére szoktak hivatkozni, amely valamely kompromisszumot jelent az egyéni kisebbségi jogok csoportos gyakorlásának biztosítására: „Olyan államokban,
ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen
kisebbségekhez tartozó személyektõl nem lehet megtagadni azt a
jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben saját kultúrájuk
legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy saját
nyelvüket használják” – szól a cikkely. Ezt a megfogalmazást
alkalmazták a német–lengyel, a német–magyar, a német–csehszlovák, a német–román, a magyar–szlovák és a magyar–román alapszer19
16
zõdésben, valamint az utóbbi években elfogadott regionális és nemzetközi jogeszközökben.
Az ENSZ 1994-ben elfogadott, már említett addenduma leszögezi,
hogy a 27. cikkely által biztosított jogok egyéni jogok, de ezeket oly
módon kell alkalmazni, hogy a kisebbségi csoportok kultúrájukat, vallásukat vagy nyelvüket (6.2.§), azaz identitásukat megõrizzék. A személyek
pedig, akiket a védelem megillet, azok, akik egy csoporthoz tartoznak,
és közös kultúrájuk, vallásuk és/vagy nyelvük van (5.1. §). Az addendum értelmezi a „kisebbségek léteznek” (exists) kifejezést, és leszögezi:
nem az állam joga az, hogy megállapítsa az állandóságnak azt a fokát,
amelyet a „léteznek” kifejezés maga után von (5.2. §). Az addendum
értelmezésében a jogok tehát egyéni jogok, a kisebbségek azonban
csoportok, amelyek de facto léteznek, létük nem függhet az állam
jóakaratától. Jogilag nem világos, hogy hogyan kell az államoknak a
kisebbségek identitását védelmezni, ha jogaik egyéni jogok.
Az utóbbi években napvilágra kerültek olyan amerikai vélemények,
amelyek ha a kollektív jogokat nem is, a csoportérdekek létét azonban,
amely az egyéni jogok közös gyakorlásában nyilvánul meg, elismerik.
Alfred Moses, az Amerikai Egyesült Államok romániai nagykövete
erdélyi látogatása alkalmával kijelentette: a kollektív jogok hangoztatása nem szerencsés, viszont a kisebbségek igenis rendelkeznek jól
meghatározott csoportérdekekkel, s ezeket tiszteletben kell tartani,
hogy megõrizhessék identitásukat. Richard Holbrooke helyettes amerikai államtitkár 1995. augusztus 25-én a külügyminisztériumban
tartott sajtótájékoztatóján kijelentette: „egyenlõ elbánást akarunk
valamennyi etnikai csoport számára valamennyi országban. Jogaikat
tiszteletben kell tartani úgy is mint egyénekét, és úgy is, mint etnikai
csoportok tagjaiét. Bár ez utóbbi eltér az amerikai politikai hagyománytól, legalábbis elméletben, az EU, az Európai Parlament és az
ET jogként fölsorolja. Errõl folytatnak jelenleg tárgyalásokat a magyarok, a szlovákok, a románok és az ukránok a kisebbségi kérdésben.”
Amerikai szerzõk rámutattak arra, hogy az egyéni jogok alapján álló
amerikai jogrendszer is kénytelen néhány esetben a csoportjogok
bizonyos formáit elfogadni. Ezt bizonyítja a nyilvános és az egyházi
iskolák létén alapuló párhuzamos iskolarendszer, a szakszervezetek
20
21
17
számára biztosított kollektív alkujog és azok a bennszülött amerikaiak
számára biztosított különleges jogok, amelyekkel más csoportok nem
rendelkeznek. Sõt a két szerzõ azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy
az Amerikai Egyesült Államoknak, amennyiben nem akar a kisebbségi
konfliktusokba belebonyolódni, a feszültségeket csökkentõ kollektív
emberi jogok nemzetközi alapjainak megteremtésében vezetõ szerepet
kell vállalnia. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi álláspontja az
egyéni és kollektív jogok kérdésében a következõképpen foglalható
össze: az Egyesült Államok a továbbiakban is az egyéni jogokat ismeri
el jogi kategóriaként, de ha valahol a kisebbségi kérdést a kollektív
jogok elve alapján rendezik, azt nem ellenzi és elfogadja.
Az ET keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl (1994)
ugyancsak az egyéni jogok közösségben való gyakorlásának lehetõségét
kodifikálja: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek az ebben a
keretmegállapodásban foglalt elvekbõl származóan gyakorolják jogaikat és élvezhetik szabadságjogaikat egyénileg, valamint másokkal közösségben” (I. szakasz 3. cikk. 2. bekezdés). A hozzáfûzött értelmezés
szerint a keretegyezmény elismeri a jogok és szabadságjogok közös
gyakorlásának lehetõségét, de ez nem azonos a kollektív jogok fogalmával.
A „másokkal” kifejezést pedig a lehetõs legszélesebben kell értelmezni,
és magába kell foglalnia a saját és más kisebbséghez, valamint a
többséghez tartozó személyeket (3. cikkely 2. §).
Bár a kollektív jogok biztosítása a nemzeti kisebbségek törekvéseinek természetszerû célja, a nemzetközi jogeszközök kitartanak az
egyéni jogok alkalmazása mellett, ugyanakkor a kisebbségnek mint
csoportnak a létét is elfogadják, és ezzel enyhe engedményt tesznek a
kollektív jogok híveinek. A kollektív jogok kodifikációját elsõsorban az
államok egy részének (Franciaország, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Görögország, Törökország) politikai és alkotmányjogi fenntartásai akadályozták meg. A szakértõk felfogásában azonban a fogalom
fokozatosan teret nyer.
Ezt példázza, hogy a hollandiai Martinus Nijhoff Kiadó a legnevesebb tudományos intézetek és szakemberek bevonásával megindította
az elsõ csoportjogokkal foglalkozó idõszaki kiadványt (International
Journal on Group Rights. Volume I. – 1993. Dordrecht/Boston/Lon22
23
18
don). A folyóirat – címlapja szerint – a csoportok létébõl eredõ jogi,
politikai és társadalmi kérdéseknek szenteli tevékenységét. Szándékai
szerint csoportoknak tekintendõk a társadalom világosan felismerhetõ
szegmentumai, amelyeket olyan viszonylag állandó tényezõk határoznak meg, mint a vallás, a faj, a kultúra vagy a nyelv.
A legtöbb vita és feszültség az államok és a kisebbségek, valamint
a politikusok és szakértõk között az egyéni és a kollektív jogok
kérdésében várható. Számos szakértõ a kollektív jogok biztosítása
mellett foglal állást, de tekintettel arra, hogy a nemzetközi dokumentumok egyéni jogokról beszélnek, és hogy a kollektív jogok elismertetése mindeddig leküzdhetetlen akadályokba ütközött, egyetlen lehetõséget lát: minden kisebbséghez tartozó személy számára biztosítani
kell a kollektív dimenziójú egyéni kisebbségi jogok gyakorlását. Az
egyéni jogokra korlátozódó nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer
nem fogja megakadályozni a kisebbségeket abban, hogy kollektív
jogokat követeljenek, hiszen érdekvédelmi szervezeteik saját politikai
céljaikat határozzák meg, és ebben bizonyos államok (Ausztria, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Szlovénia) hallgatólagos vagy
tevõleges támogatását élvezik. Tény az, hogy ma már a kollektív jogok
biztosításáért a harc a nemzetközi jog fórumain is folyik. Fogalmának
a nemzetközi jogba való bevezetése nélkül a feszültségek feloldása és
a valóban hatékony kisebbségvédelem nehezen képzelhetõ el.
24
Nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok
A következõkben rövid elemzésben bemutatjuk azokat az utóbbi
idõben keletkezett nemzetközi jogi dokumentumokat, amelyek kisebbségvédelmi kitételeket tartalmaznak, illetve amelyeknek tárgya kimondottan a kisebbségek jogainak és szabadságjogainak biztosítása. E jogi
folyamat intézményes kerete az EBEÉ/EBESZ, az ET és az ENSZ.
Kiindulópontnak az EBEÉ 1975. évi helsinki záróokmányát tekinthetjük, amely kimondja: „A részt vevõ államok, melyeknek területén
nemzeti kisebbségek vannak, tiszteletben tartják az ilyen kisebbséghez
tartozó személyek jogát a törvény elõtti egyenlõségre, maradéktalanul
biztosítják számukra azt a lehetõséget, hogy ténylegesen élhessenek
az emberi jogokkal és alapvetõ szabadságjogokkal, és ily módon
19
védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren” (1.
rész VII. cikk).
Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai konferenciájának dokumentuma (1990. június 29.). A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait az egyetemesen elismert emberi jogok részének tekinti (30. cikk), és megállapítja:
„a részt vevõ államok különleges intézkedéseket hoznak a nemzeti
kisebbségekhez tartozó személyek más állampolgárokkal való teljes egyenlõségének biztosítása terén.” (31. cikk); „A nemzeti kisebbségekhez való
tartozás a személyek egyéni választásán alapul...” (32. cikk); „A
nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van ahhoz, hogy
szabadon kifejezzék, megõrizzék és fejlesszék kultúrájukat annak
minden vonatkozásában minden olyan kísérlettõl mentesen, amely
akaratuk ellenére történõ asszimilációjukat célozza.” (32. cikk); „A
magánéletben és a közéletben egyaránt szabadon használhatják anyanyelvüket.” (32. cikk 1. bekezdés); Joguk van arra, hogy „akadálytalanul kapcsolatokat létesítsenek és tartsanak fenn egymás között országukon belül, illetve a határokon túl más államok olyan állampolgáraival, akikkel közös az etnikai és nemzeti eredetük, kulturális örökségük
és vallási hitük.” (32. cikk 4. bekezdés); „A nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek jogaikat egyénileg, valamint csoportjuk más tagjaival
közösen gyakorolhatják.” (32. cikk 6. bekezdés); „A részt vevõ államok
területükön védelmezik a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális,
nyelvi és vallási identitását, és megteremtik a feltételeket ezen identitás elõmozdítására.” (33. cikk); Ennek érdekében az „érintett államok
politikájával összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatásokat
hoznak létre, amelyek megfelelnek az olyan kisebbségek specifikus
történelmi és területi körülményeinek”. (35. cikk); Az államok „elismerik
az egyén jogát a hatékony jogorvoslathoz, és törekednek arra, hogy
nemzeti törvényeikkel összhangban elismerjék az érdekelt személyek
és csoportok jogát ahhoz, hogy a diszkriminatív, beleértve a faji és
idegengyûlöleten alapuló cselekedetek ellen panaszeljárást kezdeményezzenek...” (40. cikk 5. bekezdés).
A koppenhágai dokumentum határozott elõrelépés a kisebbségi
jogok biztosítása terén annak ellenére, hogy elõírásai ajánlás jellegûek,
20
és nem kötelezik az államokat. Több kodifikált kétoldalú kisebbségvédelmi dokumentum (az NSZK által megkötött alapszerzõdések kisebbségvédelmi cikkelyei, magyar–szlovén egyezmény, magyar–ukrán,
magyar–orosz nyilatkozat) azonban máris az itt megfogalmazott
ajánlásokon alapul. A kollektív jogok fogalmát nem vezeti be és a
Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. cikkelyében alkalmazott kompromisszumos megfogalmazást fogadja el. Elõször tartalmaz viszont ajánlásokat autonóm közigazgatás létrehozására és arra, hogy diszkrimináció esetén ne csak személyek, hanem
csoportok is kezdeményezhessenek panaszeljárást.
Párizsi charta az új Európáért (EBEÉ 1990. november 19.) Az
okmányt a kommunizmus bukása utáni demokratikus és egységes
Európa születési bizonyítványának tekinthetjük. Az új Európa felépítésének irányelvei között szerepel: „Megerõsítjük azt, hogy a nemzeti
kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása védelmet
élvez, és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van
szabadon kifejezni, megõrizni és fejleszteni ezen identitást megkülönböztetéstõl mentesen és a törvény elõtti teljes egyenlõség alapján.”
„Eltökélten arra, hogy elõmozdítsuk a nemzeti kisebbségek gazdag
hozzájárulását társadalmaink életéhez, vállaljuk, hogy tovább javítjuk
helyzetüket.”
A nemzetközi jog értelmében az okmány kötelezi az aláíró államokat,
hogy ezen elvek jegyében cselekedjenek, és hogy az ez irányú jogi
kodifikációs munkában részt vegyenek.
Jelentés az EBEÉ nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos szakértõi találkozójáról (Genf, 1991. július 19.) A találkozót a párizsi charta határozata értelmében hívták össze, tekintettel „az erõteljesebb együttmûködés és a nemzeti kisebbségek jobb védelme szükségességére”. A
jelentés hangsúlyozza: „Az emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok
betartása, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait
is, az új Európa alapját képezi.”; „... különösképpen azokon a területeken kell törekedni a nemzeti kisebbségek kérdéseinek kezelésére,
ahol a demokratikus intézményeknek még meg kell szilárdulniuk” (1.
fejezet 1. bekezdés); „A nemzeti kisebbségek kérdése továbbá a
nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaira vonatkozó nemzet21
közi kötelezettségek teljesítése jogos nemzetközi ügy, és ennélfogva nem
valamely állam belügye”. (II. fejezet, 3. bekezdés); „A részt vevõ államok
meg fogják teremteni az elõfeltételeket a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek esélyegyenlõségére.” (IV. fejezet 1. bekezdés); „Elismerik, hogy azok az intézkedések, amelyek többek között tekintetbe
veszik a nemzeti kisebbségek történelmi és területi körülményeit,
azokon a területeken különleges jelentõségûek, ahol a demokratikus
intézményeket még meg kell szilárdítani, és ahol a nemzeti kisebbségek ügye különlegesnek tekinthetõ.” (IV. fejezet 6. bekezdés); „... a
részt vevõ államok érdeklõdéssel veszik tudomásul, hogy egyes államok megfelelõ demokratikus úton pozitív eredményeket értek el a
következõk által: helyi és autonóm közigazgatás továbbá területi autonómia felállítása, beleértve tanácskozó, törvényhozó és végrehajtó
szervek létesítését, amelyek szabad és rendszeres választások eredményei; egy nemzeti kisebbség önkormányzata identitásának ügyeiben, ott
ahol a terület autonómia nem alkalmazható.” (IV. fejezet 7. bekezdés);
„A részt vevõ államok tekintetbe veszik a nemzeti kisebbséghez tartozó
személyek azon jogát, hogy jogaikat egyénenként vagy csoportosan
akadálytalanul gyakorolják”. (IV. fejezet 1. bekezdés).
A jelentés világos bizonyítéka a kisebbségi kérdés jelentõségének. A
benne foglalt elvek és tények a további kodifikációs munka figyelembe
veendõ anyagául szolgálhatnak. (Felhívjuk a figyelmet az esélyegyenlõség, a nemzet kisebbségek történelmi és területi körülményei,
területi autonómia, kisebbségi önkormányzat fogalmainak vagy fogalomcsoportjainak jelenlétére a jelentésben.)
Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája (1992. Június 24.,
aláírásra megnyitva 1992. október 2-án). Az Európa Tanács által
elkészített charta Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelvei magánéleti és közéleti használatnak jogát elidegeníthetetlen jognak
nyilvánítja (preambulum). Megadja a regionális vagy kisebbségi nyelvek definícióját is, amely szerint a kifejezés alatt azon nyelvek
értendõk, amelyeket egy állam területén az állam lakosságának számszerû kisebbségét alkotó polgárok hagyományosan használnak, és
amelyek különböznek ezen állam hivatalos nyelve(i)tõl (1. cikkely).
Elõírja, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv földrajzi
22
körzetét oly módon kell tiszteletben tartani, hogy „a fennálló vagy
késõbb létesítendõ közigazgatási felosztás ne képezze a regionális vagy
kisebbségi nyelv támogatásának akadályát” (7. cikkely 1. b.). Részleteiben megállapítja a kisebbségi nyelvek használatának módozatait az
oktatásban (8. cikkely) , az igazságszolgáltatásban (9. cikkely), a
közigazgatásban (10. cikkely), a tömegtájékoztatásban (11. cikkely), a
kulturális (12. cikkely), valamint a gazdasági és társadalmi életben
(13. cikkely). Kiemeljük: a felek vállalják, hogy „a helyneveknél a
regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák
használatát vagy elfogadását, ha szükséges a hivatalos nyelv(ek)
szerinti elnevezésekkel együttesen használják”. (10. cikkely 2. g.);
„Kiiktatnak jogalkotásukból minden olyan rendelkezést, mely igazolható okok nélkül tiltja vagy korlátozza a regionális vagy kisebbségi
nyelvek használatát a gazdasági vagy társadalmi élet dokumentumaiban, különösen a munkaszerzõdésekben és olyan technikai dokumentumokban, mint a termékek és felszerelések használati útmutatói.”
(13. cikkely 1.a.); „Megszüntetnek minden indokolatlan megkülönböztetést, kizárást, megszorítást vagy elõnyben részesítést, amely valamely regionális vagy kisebbségi nyelv használatát érinti, és célja az,
hogy e nyelv megõrzésérõl vagy kifejlesztésétõl elbátorítson vagy azt
veszélyeztesse.”; „A regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések meghozatala, amelyek célja, hogy az ezeket
a nyelveket használók és a lakosság többi része közötti egyenlõség
kiteljesedjen, vagy hogy különleges helyzetüket figyelembe vegyék, nem
minõsül az elterjedtebb nyelveket használókkal szemben hátrányos megkülönböztetésnek.” (7. cikkely 2.)
A charta elõírásai nem egyértelmûek. Az aláíró államok számára
választási lehetõséget nyújtanak. E tényt a 8. cikkely C pontjával
illusztráljuk:
I. elérhetõvé teszik a középiskolai oktatást az érintett regionális vagy
kisebbségi nyelveken; vagy
II. elérhetõvé teszik a középiskola lényegi részét az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken; vagy
III. biztosítják, hogy az érintett regionális vagy kisebbségi nyelvek
oktatása a középiskolai tanrend integráns részét képezze; vagy
23
IV. a fent I–III. szerinti intézkedések valamelyikét legalább azokra
a tanulókra alkalmazzák, akik kívánják vagy adott esetben akiknek
családja kívánja, és létszámuk elegendõnek minõsül.
Ugyanakkor „Minden Fél... minden megjelölt nyelv kapcsán vállalja,
hogy... legkevesebb harmincöt bekezdést vagy pontot alkalmaz, éspedig legalább hármat-hármat a 8. és 12. cikkelybõl és egyet-egyet a 9.,
10., 11., és 13. cikkelyekbõl” (2. cikkely 2.)
Ezek a kitételek bizonyos lehetõséget nyújtanak az államok kormányainak és hatóságainak a manipulációra. Ennek lehetõségét szûkíti,
hogy az állam nem önkényesen válogat az opciókból, hanem köteles
megkeresni azt, amelyik az adott regionális vagy kisebbségi nyelv
sajátosságainak és fejlettségi állapotának a legjobban megfelel. A
charta ugyanakkor annak lehetõségét is biztosítja, hogy a nyelv
helyzetének megfelelõ intézkedések kiválasztása és azok végrehajtásának ellenõrzése során a nyelveket beszélõ közösségek is szót kapjanak.
Kovács Péter elemzése szerint az Európában hagyományos történelmi
nyelveket részesíti védelemben, kizárva ebbõl a XX. századi migráns
nyelveket, és a többnyelvûség intézményesítését írja elõ. Felismeri a
speciális nyelvi zónák földrajzi körülhatárolhatóságát és a kisebbségi,
valamint regionális nyelveket a többnyelvûség és a sokkultúrájúság
szellemében óvja. 7. cikkelye 2. paragrafusában a nondiszkrimináció
és a pozitív diszkrimináció elvét ötvözi. Tekintettel arra, hogy a
nemzeti kisebbség vagy regionális népcsoport egyik legjelentõsebb
kifejezõje, identitásának lényegi megnyilatkozása a nyelv, a chartát –
bár tárgya nem a kisebbségek védelme és jogainak biztosítása –
kiemelkedõ jelentõségûnek és a kisebbségvédelem egyik alapvetõ
eszközének tekinthetjük. Mindezt alátámasztja az ET konzultatív szakértõi testületének, a velencei bizottságnak (Európai bizottság a demokráciáért a jog révén) a chartáról legutóbb elkészült értelmezése is.
Kiegészítõ jegyzõkönyvtervezet Az európai emberi jogok és alapvetõ
szabadságjogok védelmérõl szóló egyezményhez a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyekrõl. (Az ET parlamenti közgyûlésének 1201/1993
ajánlása tartalmazza.)
A jegyzõkönyvtervezetet az ET parlamenti közgyûlése 1993. február
1–5 között Strasbourgban tartott ülésszakán vitatta meg, és azt
25
26
27
24
javasolta a miniszteri bizottságnak, hogy tekintettel a kérdés rendkívüli fontosságára, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az ET
országai államfõinek 1993. október 8–9-i Bécsben szervezendõ találkozójára aláírásra készen álljon. Alapelvei a következõk: „...kizárólag
az államokban élõ nemzeti kisebbségek tagjai jogainak elismerése
illetve e jogok nemzetközi védelme útján lehet tartósan véget vetni a
nemzetiségi konfliktusoknak, s így szavatolni az igazságot, a demokráciát és a békét”. (Preambulum 3.); „A kisebbségi jogok nemzetközi
védelme alapvetõ részét képezi az emberi jogok védelmének...” (Preambulum 4.). Egyértelmûen biztosítani kívánja az anyanyelv használatát
a hatóságokkal szemben, a bírósági eljárásokban, a közterületi információkban, a magán és közéletben, valamint az oktatásban (7. és 8.
cikkely), és leszögezi, hogy „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek jogukban áll saját szervezetek létrehozása, ide értve a politikai
pártokat is” (6. cikkely). Elõírja, hogy „azokban a régiókban, ahol a
nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többségben vannak, joguk
van ahhoz, hogy megfelelõ helyhatósággal vagy autonóm önkormányzattal rendelkezzenek, illetve hogy olyan különleges (speciális) státusuk
legyen, amely megfelel a különleges történelmi és területi helyzetnek...”
(11. cikkely). Mivel a 11. cikkely nemzetközi vitát váltott ki, az ET
parlamenti közgyûlésének jogi és emberjogi bizottsága felkérte a
velencei bizottságot, hogy dolgozza ki a cikkely értelmezését. Álláspontját a bizottság 1996. március 1–2-i ülésén rögzítette. Eszerint a
11. cikkelyben biztosított jog alanyai a nemzeti kisebbséghez tartozó
személyek. Ennek ellenére az autonómiához való jog érvényesítése csak
úgy képzelhetõ el, ha azt másokkal közösségben gyakorolják.
Az államoknak földrajzi és történelmi dimenziók alapján jóhiszemûen kell meghatározniuk a kisebbség által többségben lakott régiót, és
tekintetbe kell venniük a kisebbségek jelenlétét akkor, amikor területüket politikai és közigazgatási alegységekre osztják, és választókörzeteiket kialakítják. A megfelelõ helyhatóság vagy autonóm önkormányzat
pedig a Helyi önkormányzatok európai chartája szerint értelmezendõ.
A különleges (speciális) státus értelmezésében az államok eltávolodhatnak a helyi önkormányzat hagyományos modelljétõl. A speciális státusnak azon az akaraton kell alapulnia, hogy a kisebbségeket képviselõ
28
25
testületek véleményét minden õket érintõ országos és regionális
kérdésben figyelembe vegyék, és lehetõvé tegyék részvételüket a helyi
döntéshozatalban, különösképpen a kultúra, az oktatás, a vallás, az
információ és a szociális ügyek terén. Az értelmezés példaként az
olaszországi és spanyolországi speciális státusokat említi, hozzáfûzvén,
hogy a hasonló megoldások érvényesítése nem zárhatja ki a személyi
autonómia alkalmazását. Az értelmezés mindezt minimális követelménynek tekinti. A speciális státus ennél jóval többet is adhat. Regionális ügyekben törvényhozó és végrehajtó hatalommal ruházhatja fel
azt a régiót, ahol a kisebbség többséget alkot, ennélfogva pedig olyan
rendszer alakítható ki, amely az állam részleges föderalizációját vezeti
be. A különleges történelmi és területi helyzetnek való megfelelés pedig
úgy értelmezhetõ, hogy az államoknak tekintetbe kell venniük a
kisebbségek hagyományait és különleges szükségleteit. A 11. cikkelybe
foglalt jog alkalmazása pedig két állam között és az államon belüli
egyik vagy másik kisebbség között is szabályozható.
Bár a dokumentum címében a nemzeti kisebbségekhez tartozó
személyekrõl beszél, és a már többször idézett kompromisszumos
megoldást használja a jogok egyéni és csoportos gyakorolhatóságáról,
a nemzeti kisebbség definíciójában a nemzeti kisebbséget olyan személyek csoportjának minõsíti, amelynek bizonyos közösségi ismérvei
vannak (ezen ismérveket is meghatározza). Mint nemzetközi jogi
okmány elõször tartalmazza a kollektív jogok fogalmát 12. cikkelyében, ahol kimondja: „A jelen jegyzõkönyv egy rendelkezése sem
értelmezhetõ úgy, hogy az korlátozza vagy csorbítja a nemzeti kisebbségek tagjaira vonatkozó egyéni illetve a nemzeti kisebbségekre vonatkozó kollektív az aláíró tagállam törvénykezésében illetve az állam által
vállalt nemzetközi szerzõdésben meghatározott jogokat.” A jegyzõkönyvtervezetet egy a kisebbségekkel kapcsolatos új jogfelfogás kompromisszumos megnyilatkozásának tekinthetjük. Végül azonban mégsem került elfogadásra. A belefoglalt jogi normák tehát nem váltak
kötelezõ jogszabállyá, de megmaradt ajánlás jellegük. A magyar–szlovák alapszerzõdés aláírása és a magyar–román alapszerzõdés aláírásának elmaradása kapcsán román politikusok az ajánlás érvényvesztettségérõl beszéltek. Az ET parlamenti közgyûlése magyar indítvány29
26
ra 1995. április 26-án az 1201-es ajánlást megerõsítette, és továbbra
is érvényben levõ, s az ET jövõbeni ellenõrzési tevékenysége során
figyelembe veendõ dokumentumnak nyilvánította.
Hogy a kisebbségekre vonatkozó normatív jogszabályok megalkotása milyen nehézségekbe ütközik, egyértelmûen szembeszökõ, ha átlapozzuk az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelmével foglalkozó
szakértõi bizottságának 1993. július 28-án készült jelentését. A szakértõi
bizottság munkája során elsõsorban a kisebbségekhez tartozó személyekrõl beszél, bár néhol – miként a bizottság nevében is – megjelenik
a kisebbségek védelme megfogalmazás, amelynek kollektív dimenziót
lehet adni. A nemzeti kisebbség fogalmát a következõkben próbálta
meghatározni:
– a csoport nagyságában kisebb, mint az állam lakosságának többi része;
– tagjai az állam területén élnek és/vagy annak állampolgárai, és
az államhoz hosszú idõ óta szoros és tartós kapcsolat fûzi õket;
– közös etnikai, kulturális, vallási és nyelvi vonásokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik a lakosság többi részétõl;
– kifejezik azon kívánságukat, hogy kisebbségként ismerjék el õket.
A szakértõk nem értettek egyet abban, hogy az újonnan bevándorolt
vendégmunkásokat és menekülteket kisebbségnek tekintsék-e vagy
nem. Konszenzus nem alakult ki, a fenti definíció pedig csak gyakorlati
megfontolásként került papírra. A szakértõk nagy része egyetértett
abban, hogy egy jogilag kötelezõ okmány elõfeltétele a jogalanyként
elfogadott nemzeti kisebbség definíciója, annak ellenére, hogy az
utóbbi idõben kialakult egy olyan vélemény is, miszerint a definíció
kidolgozása nem szükséges elõfeltétele a jogok kodifikációjának. A
kollektív jogok fogalma definíciója vitájában még ennél is súlyosabb
helyzet alakult ki. A szakértõk egy részének véleménye szerint a
kollektív jogok fogalma lételemében kapcsolódik a kisebbség fogalmához. A kollektív jogoknak a nemzeti kisebbségre mint jogalanyra kell
irányulniuk. A nemzeti kisebbségek definíciója hiányában a kollektív
jogok fogalma sem definiálható. Egyes szakértõk azonban még azt is
kétségbe vonták, hogy a kollektív jogok az emberi jogokkal kapcsolatba
hozhatók. Ennek nyomán a bizottság elhatározta, hogy a kollektív
jogok definíciójának ügyét leveszi a napirendrõl. A szakértõk elismer30
31
27
ték, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai az emberi
jogok védelmének elidegeníthetetlen részét képezik, ugyanakkor megállapították, hogy a nemzeti kisebbségek védelme nem tartozik az
emberi jogok és az azzal kapcsolatos kodifikáció körébe, és azt a
politikai lépések (a nemzeti kisebbségek kérdéseit békésen rendezõ
mechanizmusok, bizalomerõsítõ lépések, két- vagy többoldalú egyezmények) hatókörébe utalta.
Ugyancsak rendkívüli nehézségekre utal a kisebbségi kérdés sorsa
a Franciaország által javasolt úgynevezett Balladur-tervben, azaz az
európai stabilitási egyezményben. Ennek elsõ változata még külön
fejezetet szentelt a kisebbségeknek, és megállapította: „A meglevõ
jogszabályok fokozatosan fejlõdtek oda, hogy a kisebbségekhez tartozó
személyek jogainak az egyénre vetített felfogásából eljussunk a kollektív
jogokig..., az EBEÉ-n belül a nemzeti kisebbségek fõbiztosa felhatalmazást kap a kisebbségek kollektív jogainak figyelemmel kísérésére.”
A késõbbi változatból a fejezet eltûnt, és a kisebbségek jogai a határok
kérdésével együtt csak olyan kérdésként kerültek említésre, amely az
EBEÉ és az Európa Tanács tevékenységi területéhez tartozik. Az 1995.
március 20–21-én elfogadott végleges szövegben a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartásáról van szó. Az
egyezmény célul tûzi ki a xenofóbia, a faji és etnikai gyûlölet leküzdését, a kisebbségek ügyét pedig következetesen a határok tiszteletben
tartásának kötelezettségével együtt említi (4., 5., 7., 10. pont). A
dokumentum kifejezetten politikai, és nem jogi természetû.
A bécsi nyilatkozatot 1993. október 9-én az Európa Tanács tagállamainak államfõi csúcstalálkozóján fogadták el. Ez külön függelékben
(appendix II.) foglalkozik a nemzeti kisebbségek védelmével. A nyilatkozat leszögezi, hogy kontinensünkön a nemzeti kisebbségek védelme
a stabilitás, a demokrácia és a biztonság lényeges eleme. Bár a függelék
célja a kisebbségek védelme, alanya mégis a kisebbségekhez tartozó
személy. Aláhúzza, hogy „az államoknak meg kell teremteniük a
szükséges feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó
személyek fejleszthessék kultúrájukat, és hogy megõrizhessék vallásukat, hagyományaikat és szokásaikat. Ezen személyeknek lehetõséget
kell teremteni arra, hogy a magán- és közéletben bizonyos feltételek
32
33
28
között a hatóságokkal való viszonyban is használhassák anyanyelvüket”.
Az államfõk kötelezettséget vállaltak arra, hogy végrehajtják az EBEÉ
koppenhágai értekezletének dokumentumaiba és más EBEÉ-dokumentumokba foglalt kisebbségvédelmi elõírásokat és hogy a nyilatkozatba
foglalt politikai kötelezettségeket kötelezõ jogi normák szintjére emelik. Utasítják az Európa Tanács miniszteri bizottságát, hogy a nemzeti
kisebbségek védelmére olyan keretegyezményt dolgozzon ki, amely
pontosítja azokat az elveket, amelyek tiszteletben tartását a kisebbségek védelmében a szerzõdõ államok vállalják, valamint az Emberi jogok
európai egyezményét a kultúra területén alkalmazandó kiegészítõ
jegyzõkönyv tervezetét, különös tekintettel a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyekre. A nyilatkozat elsõsorban politikai aktus, amelynek azonban a kisebbségvédelem területén jelentõs jogi vonatkozásai
és következményei vannak. Bár nem tartalmazza a kollektív jogok és
az autonómia elvét, kötelezettségvállalásai és a további kodifikációs
munka folytatására adott mandátuma folytán elõremutató jellege van.
Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez
tartozó személyek jogairól. Az ENSZ közgyûlése fogadta el 1992.
december 18-án (47/135 határozat). A nyilatkozat az elsõ olyan
ENSZ-dokumentum, amely a kisebbségi jogok egész tárgykörét megkísérli átfogni, és a kisebbségek vonatkozásában az Európa-specifikus
nemzeti jelzõt is tartalmazza. A jogokat olyan személyek számára
biztosítja, akik a címben fellelhetõ négy jelzõvel illetett kisebbségi
csoportokhoz tartoznak. 1. cikkelye szerint az államok kötelesek
megvédeni a kisebbségek nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi
identitását saját területükön, és kötelesek támogatni ezen identitás
fejlesztését. Biztosítja a saját kultúra fejlesztését, a saját vallás gyakorlását, az anyanyelv használatát és a kisebbségekhez tartozó személyek azon jogát, hogy részt vegyenek a kisebbséget érintõ döntésekben
országos – és ahol helyénvaló – regionális szinten (2. cikk 1. és 3. §).
Felszólítja az államokat, hogy hozzanak intézkedéseket az anyanyelven
való tanulás jogának biztosítására mindenütt, ahol lehetséges, és
bátorítsák a saját történelem, hagyományok és kultúra megismerését
(4. cikk 3. és 4. §). Leszögezi, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó
személyeknek joguk van kapcsolatot fenntartani azon államok állam34
29
polgáraival, akikhez nemzeti vagy etnikai, vallási vagy nyelvi kapcsolatok fûzik õket (2. cikk 5. §). Mindezeket a jogokat a kisebbségekhez
tartozó személyek egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival közösségben
gyakorolhatják (3. cikk 1. bekezdés). Elõírja, hogy az államoknak
együtt kell mûködniük a kisebbségekhez tartozó személyeket érintõ
kérdésekben (5. cikk). Megállapítja, hogy az államok által e jogok
gyakorlati érvényesítése érdekében tett intézkedések nem állnak ellentétben az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata által tartalmazott egyenlõség
elvével (8. cikk 3. bekezdés), tehát lehetõvé teszi a pozitív diszkrimináció
alkalmazását. Kovács Péter megfogalmazása szerint nagy eredménye,
hogy a kulturális élettel és az oktatással kapcsolatos szabályaiban (4.
cikk 1–5. §) az államra háruló pozitív, tevési kötelezettség parancsát
egyértelmûen megfogalmazza, ennyiben messze túllépi a Polgári és
politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 27. cikkelyének non
facere obligatióján. Bíró Gáspár elemzése szerint „alapvetõ módszertani problémája, hogy nem tesz különbséget a formális (közigazgatási
vagy megbízói) úton vita tárgyává tehetõ jogok, valamint az olyan
jogok között, amelyek ugyan univerzális emberi jogok, s közösségben
gyakorolhatók, de élvezetük nem garantálható közvetlenül formális
eljárás útján. Míg az elsõ esetben a jogok alanyai valóban a kisebbségekhez tartozó személyek, illetve az általuk létrehozott intézmények,
vagyis a jogalanyok konkrét esetben is megnevezhetõk, a második
esetben a jogok alanyai lehetnek összetételükben objektív módon nem
meghatározható csoportok és közösségek. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a tisztán politikai jogok is, például s saját politikai státus
meghatározásának joga, a részvétel a politikai életben, a nyilvános
politikai szervezkedéshez való jog... A szöveg nem tartalmazza a
nemzeti, etnikai, nyelvi vagy vallási kisebbség fogalmának definícióját,
de az identitás kategóriájára épít.” Patrick Thornberry úgy véli: bár
a nyilatkozat személyek jogaira vonatkozik, egyes megfogalmazások
esetén azok kollektív dimenziója világosan felismerhetõ; a nyilatkozat
a kisebbségi jogok minimális nemzetközi szintjét tartalmazza, és az
államoktól elvárják ennek meghaladását.
35
36
37
30
Az Európa Tanács keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl
Az ET 1993 októberében megtartott csúcstalálkozója határozata
alapján dolgozták ki és az ET miniszteri bizottsága 1994. november
10-én fogadta el, 1995 januárjától pedig megnyitotta aláírásra. Az
egyezményt az ET tagjain kívül bármely más állam aláírhatja, amely
részese az EBESZ-folyamatnak. Jelentõsége elsõsorban az, hogy ez az
elsõ a kisebbségvédelem teljes területét átfogó olyan ET-dokumentum,
amely eltérõen az eddigi politikai nyilatkozatoktól és ajánlásoktól,
jogilag kötelezõ. A kisebbségek definícióját nem tartalmazza. A szakértõi bizottság úgy döntött, hogy mivel a nemzeti kisebbség definíciója
ügyében konszenzus nem alakítható ki, olyan pragmatikus megközelítést alkalmaz, amely egyéni és egyetemes jellegû jogi elveket rögzít.
Ezért a definícióra nincs is szükség. A védelem tárgya azonban a
nemzeti kisebbség, és az egyezmény az elsõ világháború után folyamatosságot mutató identitásjellemzõket (vallás, nyelv, hagyományok,
kulturális örökség; 5. cikk 2. §) õrzi meg. A nemzeti kisebbségek
kialakulását történelmi tényezõkre vezeti vissza, amikor megállapítja:
„Az európai történelem megrázkódtatásai megmutatták, hogy a nemzeti kisebbségek védelme alapvetõ fontosságú kontinensünk stabilitása, demokratikus fejlõdése, biztonsága és békéje szempontjából” (preambulum). A nemzeti kisebbségek és a kisebbségekhez tartozó személyek védelmét az emberi jogok nemzetközi védelme szerves részének, a
nemzetközi együttmûködés keretébe tartozónak tekinti (I. szakasz 3
cikk 1.), tiltja a diszkriminációt (4. cikk), és védi a kisebbséghez tartozó
személyeket minden olyan akciótól, amely asszimilációjukra irányul
(5. cikk). Biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek
számára a kisebbségi nyelv szabad használatát magánbeszélgetésben
és nyilvánosan, a lehetõségek szerint a kisebbség és a hatóságok között,
a család és utónév kisebbségi nyelven való használatát, magánjellegû
információk közzétételét és a földrajzi megjelölések kiírásának jogát
a kisebbségek nyelvén. Az oktatásban elõírja a nemzeti kisebbségekhez
tatozó személyek számára az esélyegyenlõséget, a saját magánoktatás
létrehozásának, az anyanyelven történõ oktatásnak a jogát, ez utóbbit
a következõ megfogalmazásban: „Nemzeti kisebbségek által hagyományosan és jelentõs számban lakott területeken elegendõ igény esetén
38
31
a Felek törekednek – lehetõségeik szerint és oktatási rendszerük keretein belül – arra, hogy a nemzeti kisebbség tagjainak megfelelõ
lehetõsége legyen saját nyelvén tanulni vagy ezen a nyelven tájékoztatást kapni” (14. cikk 2.). Az egyezmény egyik pozitívuma, hogy utal
a kisebbség által lakott területre és megfogalmazza, hogy a felek
tartózkodnak olyan intézkedésektõl, amely a nemzeti kisebbséghez tartozó
személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják (16.
cikk). Kovács Péter elemzése szerint érdemi elõrelépés az is, hogy
megerõsíti a pozitív diszkrimináció koncepcióját, és a következõ
vállalást írja elõ: „A Felek vállalják, hogy – ha szükséges –, megfelelõ
intézkedéseket tesznek avégett, hogy elõsegítsék gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren a nemzeti kisebbségekhez tartozó
személyek és a többséghez tartozók közötti tényleges egyenlõséget. E
tekintetben megfelelõen figyelembe veszik a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek egyedi feltételeit” (4. cikk 2. §). A 2. paragrafusnak
megfelelõen elfogadott intézkedések nem tekinthetõk diszkriminatív
aktusnak (4. cikk 3. §).
Az egyezmény a hozzá csatolt kommentár szerint szigorúan az egyéni
jogok elve alapján áll. Nem ismeri el a kollektív jogok fogalmát, és ezt
a tételt a kommentár az 1. cikk és a 3. cikk 2. paragrafusához csatolt
értelmezésben megerõsíti: „Az 1. cikkely a nemzeti kisebbségekre mint
olyanokra és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaira és
szabadságjogaira vonatkozik. A különbségtétel és az eltérés a szóhasználatban világossá teszi, hogy nem a nemzeti kisebbségek kollektív
jogait célozza meg. A Felek azonban elismerik, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelme
által valósítható meg.” A 2. paragrafus elõírja, hogy a keretegyezmény
elveibõl származó jogok és szabadságjogok egyénileg és másokkal
közösségben gyakorolhatók. Ennélfogva a jogok és szabadságjogok
közös gyakorlásának lehetõségét ismeri el, amely azonban – a kommentár – szerint különbözik a kollektív jogok fogalmától. Az egyezmény e felfogás jegyében egyetlen kollektív megközelítésû cikkelyt
sem tartalmaz. Az ET 1201-es ajánlásához viszonyítva visszalépésnek
tekinthetõ, hiszen az a pozitív diszkriminációra, a kulturális, gazdasági
és társadalmi életben való részvételre vonatkozó cikkelyekben kollek39
40
41
32
tív, a jogorvoslati lehetõségre vonatkozó cikkelyben egyéni és kollektív
jogi megközelítést tartalmaz. Hasonlóképpen visszalépés, hogy nem
tartalmazza a jogorvoslat lehetõségét, és kimaradt belõle az autonómiához és a különleges státus területhez kapcsolható joga, amelyet az
1201-es ajánlás a 11. cikkelyében megfogalmazott.
Az egyezmény mindenekelõtt programjellegû elõírásokat és célokat
tartalmaz, amelyek megvalósítására az államoknak törekedniük kell.
A dokumentumban megfogalmazott tételes jogok vagy jogi elvek
végrehajtását az államok ritkább esetben biztosítják, többnyire vállalják, hogy törekedni fognak rájuk, vagy tartózkodnak olyan (pl. az
asszimilációra irányuló) politikától, amely a kisebbségekhez tartozó
személyeket jogaik gyakorlásában korlátozná. A szövegben sok az
„amennyire lehetséges”, „ahol helyénvaló”, „ahol szükséges” soft-law
megfogalmazás. A dokumentum jellegénél fogva és a kommentár
értelmezése szerint is széles mozgásteret biztosít az államoknak. A
jogelveket a sajátos körülmények figyelembevételével az államoknak
kell belátásuk szerint érvényesíteniük. Elõször állít fel a keretegyezmény bizonyos ellenõrzési mechanizmust. A szerzõdõ felek általi
végrehajtását az ET miniszteri bizottsága fogja figyelemmel kísérni, a
felek pedig kötelesek a vállalások végrehajtásáról a fõtitkáron keresztül a miniszteri bizottságot a hatályba lépést követõ egy éven belül,
majd idõszakonként tájékoztatni. A miniszteri bizottságot pedig egy
tanácsadó bizottság fogja munkájában segíteni (20–22. cikk). A dokumentum szerint „a Felek törekednek arra, hogy ahol szükséges,
kétoldalú és többoldalú megállapodásokat kössenek más államokkal,
kiváltképpen a szomszédos államokkal, hogy biztosítsák az érintett
nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek védelmét” (18. cikk). „A
keretmegállapodásból semmi sem magyarázható úgy, hogy korlátozza
vagy részben hatályon kívül helyezi a szerzõdõ felek bármelyikének
törvényeiben vagy bármely más általuk aláírt szerzõdésben biztosított
emberi jogokat és alapvetõ szabadságjogokat” (22. cikk). E cikkelyek
kizárnak bármely jogkorlátozó értelmezést. Az egyezmény olyan kompromisszum eredménye, amelynek megfogalmazását a minimális közös
nevezõ érvényesülése határozta meg. Végrehajtása nagymértékben
42
33
függ az államok politikai akaratától, ugyanakkor egyaránt lehetõvé
teszi szûk- vagy tágkeblû kisebbségpolitika folytatását.
A további fejlõdés tendenciái
A kisebbségi jogok biztosítására irányuló nemzetközi kodifikációs
munka az utóbbi években jelentõs léptekkel haladt elõre. A kollektív
jogok érvényesítése terén azonban nem sikerült áttörést elérni. A
nemzetközi fórumok által kidolgozott dokumentumok a politikai mozgások és fejlõdés elért szintjéhez képest késésben vannak. Tehát a
kisebbségi jogok kodifikációjának továbbfejlesztésére van szükség.
Véleményünk szerint az egyéni és kollektív jogok érvényesítése
közötti látszólagos ellentmondás feloldható, a kollektív jogokkal szembeni ellenérzés hosszadalmas munkával leküzdhetõ. Nemzeti kisebbséghez tartozni ugyanis az eddig elfogadott nemzetközi dokumentumok szerint egyéni döntés tárgya. Ennek alapján az egyén jogainak
elsõdlegessége biztosítható a kollektív jogokkal szemben. A kollektív
jogokat ugyanakkor oly módon lehet a jogrendszerbe belefoglalni, hogy
ne helyettesítsék, hanem kiegészítsék az egyéni jogokat. Ekképp olyan
– a nyugati demokráciák alapvetõ komponenseiként megjelenõ –
szabadságjogoknak, mint a gyülekezési jognak, a szólás- és vallásszabadságnak, valamint a pluralizmus tiszteletben tartásának a gyakorlása a kisebbségek számára éppen a kollektív jogok által biztosítható
– véli Csaba K. Zoltáni és Frank Koszorus.
Az egyéni és kollektív jogokkal kapcsolatos politikai és jogi párbeszédben kompromisszumos köztes állomások is kialakíthatók. Kovács
Péter szerint „abban az esetben, ha megvan az állam részérõl a
jóindulat és a kisebbség oldaláról az együttmûködési készség, mindig
meg lehet találni a megfelelõ jogi megoldásokat”, még akkor is, ha „az
adott alkotmányos rendszer nem képes befogadni a kollektív jogi
megközelítést”. A kollektív jogok tételes kodifikációját – miként
említettük – meg kell elõznie egy olyan állapotnak, amikor minden
nemzeti kisebbséghez tartozó személy számára biztosítják a kollektív
dimenziójú egyéni kisebbségi jogok gyakorlását. Az egyéni és kollektív jogok vitájában az egyéni jogok kizárólagosságának hívei gyakran
állítják szembe egymással a szakszervezeteket és a nemzeti kisebbsé43
44
45
34
geket mint közösségeket annak példájaként, hogy az egyik (a szakszervezet) tagjai pontos nyilvántartása folytán definiálható, míg a másik
(a nemzeti kisebbség) nem. Ez az érvelés megcáfolható abban az
esetben, ha a kisebbség megfelelõ nemzetiségi katasztert, tagjainak a
hozzátartozás egyéni döntése alapján elkészített nyilvántartását össze
tudja állítani. A kollektív jogok kodifikációjának valóban elõfeltétele a
nemzeti kisebbség definíciója, amelynek kidolgozását a szakértõk
számos esetben megkísérelték. Jogilag kötelezõ kodifikációját egyes
államok politikai akaratának hiánya hiúsította meg.
A szakértõk és az államok egy része közötti állandó feszültség is a
politikai akarat hiányát tükrözi. Úgy véljük, hogy idéznünk kell Nicola
Girasoli legutóbbi szakértõi javaslatát a nemzeti kisebbségek definíciójára: „Az állam állampolgárainak (citizens) az a csoportja, amely az
állam lakosságának többi részéhez viszonyítva számbeli kisebbségben van,
nincs domináns helyzetben, történelmi események következtében elszakadt
eredeti országától, és megõrizte ennek az országnak a vallási, nyelvi és
kulturális jellemvonásait, a fennmaradás kollektív akaratával rendelkezik, és arra törekszik, hogy a többséggel való gyakorlati és jogi egyenlõséget
érjen el, miközben tiszteletben tartja az állam szuverenitását.” A
meghatározás a korábbi definíciókhoz viszonyítva több új elemet vezet
be: a történelmi származást és az anyaországgal való kapcsolatot az
állam iránti lojalitással együtt iktatja be, a kisebbséget csoportként
határozza meg, és a kisebbséget, valamint a többséget kollektivitásként viszonyítja egymáshoz. Véleményünk szerint a meghatározás a
további jogfejlõdés során a kollektív jogok kodifikációjának is kiindulópontja lehet.
A kollektív jogok, például az anyanyelvhasználat jogának megtagadása egyértelmûen diszkrimináció forrása. Várady Tibor okfejtése
szerint az állam többségi lakosságának anyanyelv-használati joga a
többség számára biztosított kollektív jog. Amennyiben az állam ugyanezt a jogot a kisebbségi nyelvek számára nem biztosítja, azok diszkriminációja nyilvánvaló. A többség számára biztosított kollektív jogot
csakis a kisebbségi nyelvek hivatalossá tételével lehet ellensúlyozni, a
diszkriminációt csak így lehet megszüntetni. Ennek gyakorlati kivitelezhetõségét példázza Kanada, ahol nemcsak az angol nyelvû többség,
46
35
hanem a francia nyelvû kisebbség nyelve is hivatalos, valamint
Finnország, ahol a finn nyelvû többség és a svéd nyelvû kisebbség
nyelve is hivatalos státussal bír.
Kulcsár Kálmán szerint a kollektív jogok érvényesítése területén a
nemzetközi jogban ellentmondás uralkodik, amely a következõképpen
fogalmazható meg: „Amidõn a nemzetközi jog – általános elvként is
– kollektív jogként fogadja el minden nép jogát az önrendelkezésre,
bizonyos, a kollektivitással szoros kapcsolatban álló emberi jogok,
mint például a kulturális, a nemzeti s a vele összefüggõ identitás
megõrzése ilyen jellegét a nem államalkotó nemzeti kisebbségek
esetében már nem honorálja”, és jogaikat csak egyéni jogként kezeli.
Az átalakulás jelei azonban kitapinthatók. Megkezdõdött a mononacionális államok multinacionálissá való átalakulása. Ennek európai
példái Belgium, Finnország, Hollandia és Spanyolország. „Ez az
átalakulás válhat – állapítja meg Kulcsár Kálmán – a nemzetek
önrendelkezési joga korszerû értelmezésének alapjává, amelynek kezdeti fejlõdési foka az adott országban nem többséget alkotó nemzetek
kulturális jogai depolitizáltságának, természeténél fogva kollektív
jellegének általános elismerése.”
Az a tény, hogy a nemzeti kisebbségek a jelenlegi nemzetközi
dokumentumokban rögzítetteknél többet követelnek, természetszerûen következik a dolgok állásából. Kovács Péter találó megfogalmazása
szerint „általában a többség és a dolgok logikájánál fogva az állam
magától értetõdõ természetességgel nyúl az egyéni kisebbségi jogok
koncepciójához, kiegészítve a hátrányos megkülönböztetés tilalmának
elvével. A kisebbség pedig helyzetébõl fakadóan és történelmileg is
alátámaszthatóan a kollektív jogi megközelítés eléréséért is küzd”.
A kollektív jogok kodifikációjának szükségességét meghirdette az
Európai Népcsoportok Föderális Uniója (FUEV) is. „Amennyiben nem
csak egy elõzetes és részleges, hanem egy átfogó népcsoportvédelem
a cél – és csak ez képes arra, hogy a kisebbségi (népcsoportjogi)
kérdések megoldatlanságából következõ, az európai békét és stabilitást
fenyegetõ veszélyeket hosszú idõre számûzze –, egy újabb
különegyezmény formájában megfogalmazott jogeszközre van szükség
ahhoz, hogy mindazok a kiegészítõ jegyzõkönyv és keretegyezmény
47
48
49
36
által nem megoldható kérdések, fõként a csoportjogok és az autonómia
kérdései megfelelõ szabályozást nyerjenek” – írja Christoph Pan a
FUEV által kidolgozott kisebbségvédelmi jogszabálytervezethez írt
elõszavában. A kisebbségi érdekképviseletnek a politikai küzdelem
logikájánál fogva különben is nem az a dolga, hogy önmagát az eddig
elért nemzetközi kodifikáció mércéje szerint korlátozza, hanem az,
hogy a kisebbség politikai érdekeit megfogalmazza. Ezek az érdekek
pedig egyértelmûen a kollektív jogok elismerése, sõt kodifikációja
szükségességének irányába mutatnak.
Ezt példázzák az Európai Unióban bekövetkezett próbálkozások az
Unió tagállamaiban kötelezõ kisebbségvédelem, azaz népcsoportjog
elfogadtatására. Az 1988-ban Franz Ludwig Stauffenberg gróf az
Európai Parlament elé terjesztette Népcsoportjogi Charta címû határozattervezete külön fejezetben sorolja fel az egyéni vagy személyi és
a közösségi jogokat a következõ megfogalmazásban: „Minden népcsoporthoz tartozónak (személynek) joga van ...” és „A népcsoportoknak
közösségi joguk van ...”
A kollektív jogokkal szembeni ellenállás következtében a tervezetet
nem fogadták el. 1993-ban Siegbert Alber képviselõ újabb Népcsoportjogi Charta tervezetét nyújtotta be, amelyben áthidalta az egyéni és a
közösségi jogok dilemmáját. A tervezet szövege nem tartalmazza a
kollektív jogokat, mint külön fogalmat. Azonban kivétel nélkül valamennyi jogot a népcsoportok és a hozzájuk tartozók számára kívánta
biztosítani a következõ megfogalmazásban: „A népcsoportoknak és a
hozzájuk tartozóknak joguk van...”
Ez a megfogalmazás annak a felfogásnak felel meg, hogy a kisebbségi jogokat nem is szükséges jelzõsíteni és egyéni, valamint közösségi
jogokra osztani. Ez megfelel annak a koncepciónak, hogy a kisebbségi
jog mint emberi jog egy, oszthatatlan és jelzõsíthetetlen. Eszerint az
egyéni és a kollektív jogok vitája steril és „képtelenség a jogot aszerint
kétfelé osztani, hogy az emberek személyesen külön-külön részesülnek-e áldásaiból, vagy pedig egyszerre többen, együtt.”
Az Alber tervezet bizonyítja azt, hogy a kisebbségi jogok biztosítására az egyéni és a kollektív jogok vitáján túlmenõen is meg lehet
találni a jogi lehetõséget.
50
51
52
53
37
A kollektív jogokkal szoros kapcsolatban áll az autonómia kérdése,
bár az autonómia és a különleges státus az egyéni jogokból is
levezethetõ, sõt létrehozható történelmi hagyományok vagy közigazgatási meggondolások alapján is emberjogi vagy kisebbségjogi elvektõl
függetlenül (pl. Korzika autonómiája Franciaországban). Az EBEÉ
koppenhágai konferenciájának dokumentuma (35. cikk), az EBEÉ
genfi szakértõi találkozójáról kiadott jelentés (IV. fejezet 7. bekezdés)
és az ET 1201-es ajánlása (11. cikkely) tartalmaz a nemzeti kisebbségek
autonómiájára vonatkozó kitételeket vagy utalásokat. Az 1201-es
ajánlás az autonóm önkormányzathoz és a különleges státushoz való
jogot a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek számára, tehát egyéni
jogként rögzíti. Az ENSZ nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási
és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól ugyancsak egyéni
jogként utal a regionális döntéshozatalban való részvétel lehetõségére (2.
cikkely 3. §). Az államok egy része megakadályozta azt, hogy az
autonómiához és a különleges státushoz való jog bekerüljön az ET
kisebbségvédelmi keretegyezményébe, így a nemzeti kisebbségekre
vonatkozó mindmáig egyetlen kötelezõ európai jogeszköz ezt nem
tartalmazza. A nemzeti kisebbségek autonómiája kodifikációjának –
amely lehet területi, személyi, kulturális autonómia vagy a helyi
önkormányzatok autonómiája – két akadálya van:
1. Egyes államok alkotmányjogi rendszere és tradíciói, amelyek a
centralizált nemzetállamban gyökereznek, képtelenek a kisebbségi
elvek alapján fogant autonómia fogalmát elfogadni. Ezek az államok
(Franciaország, Románia, Szlovákia, Görögország, Bulgária, Törökország) következetesen fellépnek a kisebbségi autonómia fogalmának
kodifikációja ellen.
2. A területféltõ fóbia megléte az állam politikai magatartásában
(Szlovákia, Románia, a balkáni államok). Ezen államokban a többséget
képviselõ politikai erõk attól tartanak, hogy az autonómia az elsõ lépés
lehet a kisebbségek által lakott területek elszakadása fele. Minél
erõsebb egy államban a területféltõ fóbia, annál hevesebben tiltakozik
az autonómiához való jog bármely formájának kodifikációja ellen.
Egyes államok e magatartásával szemben a következõ jogi és
politikai érvek hozhatók fel:
38
– Emberjogi szempontból az autonómiához való jog az egyetlen
lehetõség a nemzeti kisebbségek vagy a hozzájuk tartozó személyek
többséggel való egyenlõségének (esélyegyenlõségének) biztosítására.
Christoph Pan az autonómiához való jog biztosításának szükségességét a következõképpen fogalmazta meg: a többségi elv, vagyis a
nagyobb számok törvénye mint a demokratikus hatalomépítés utolsó
eleme többségi elvû kiváltságokat biztosít, és kizárja a számszerû
kisebbségben lévõ jogosultakat, akik megfelelõ autonómia és védelem
nélkül nem versenyképesek államuk többségével szemben. A többségi elvû kiváltságok rendszere ellentétben áll az alapvetõ emberi jogok
egyik leglényegesebb elvével, a diszkrimináció tilalmával. Ezért a
többségi demokrácia alternatívájaként egyes politológusok bevezették
a „konszociacionális demokrácia” (consotiational democracy) fogalmát, amely a plurális társadalmat alkotó csoportok között a hatalmat
megosztva hoz létre hatalmi egyensúlyt, ugyanakkor a csoportok
számára bizonyos fokú önigazgatást (autonómiát) biztosít. E felfogás
szerint a konszociacionális demokrácia alkalmasabb az etnikai, nyelvi,
vallási és kulturális törésvonalak mentén megosztott társadalmak
problémáinak kezelésére, mint a többségi elvû demokrácia. Ennek
az elvnek a megvalósítására Svájc és Belgium a példa.
– Politikai szempontból éppen az ellenkezõje igaz annak, amit egyes
államok állítanak: az idõben megadott autonómia az elszakadási
törekvések ma már bizonyíthatóan legjobb megelõzési módja. Ezt
támasztja alá a dél-tiroli autonómia esete, amelyrõl Felix Ermacora a
következõket írja: „Az idegen turista, aki »Isten kertjébe« lép, gyakran
nem is veszi észre, hogy ez a föld, amely hatvan évvel ezelõtt
egyértelmûen Ausztria volt, Ausztria lehetett volna, Ausztria nem
lehet többé, vagy akár nem is akar többé az lenni...” Az autonómiához
való jog biztosítása teheti lehetõvé egy kisebbség számára annak a
biztonságérzetnek a kialakulását, amelynek alapja az identitás megõrzésének objektív, az autonómia által adott lehetõsége. Egy önmagát
biztonságban érzõ, létében nem fenyegetett népcsoport lehet csak
lojális államával szemben, és ennélfogva nem fog elszakadásra törekedni. Az autonómia elve összeegyeztethetõ a területi integritás
elvével. Christoph Pan szerint „az autonómia minimumértéke annyi,
54
55
56
39
amennyi feltétlenül szükséges egy népcsoport létének és identitástudatának megtartásához, míg maximumértéke annyi, amennyi csak
lehetséges az állam területi integritásának megsértése nélkül”. Az
RMDSZ elnökének, Markó Bélának értelmezése szerint az autonómia
az egységes államokra jellemzõ megoldás: Finnország, Olaszország és
Spanyolország egységes államok, ugyanakkor az autonómia különbözõ
formáit biztosítják a területükön élõ kisebbségi népcsoportok számára. Az autonómiára való törekvések napjainkban egyetemes és
európai folyamatként jelentkeznek. Nemcsak a magyar kisebbségek
autonómiatörekvései bizonyítják ezt, hanem az európai népcsoportokat képviselõ FUEV egyezménytervezete az európai népcsoportok
autonómiajogairól, amelyet 1994 májusában Gdanskban megtartott
kongresszusán a tagszervezetei által adott kifejezett mandátum alapján dolgozott ki és terjesztett az illetékes európai és nemzetközi
fórumok elé. Az autonómiához való jog megtagadása az a tényezõ
tehát, amely fenyegeti a stabilitást, feszültségeket és konfliktusokat
okozhat.
A nemzeti kisebbségek a jelenlegi nemzetközi jogszabályok szerint nem
vehetnek részt az õket érintõ jogalkotó folyamatban. Nem alanyai a
nemzetközi jognak, nem rendelkeznek a szuverenitás és a függetlenség
ismérveivel. A nemzetközi jogeszközöket, így a kisebbségekre vonatkozókat is, a részes tagállamok képviselõi dolgozzák ki, az államok
mint a nemzetközi jog alanyai aláírják és ratifikálják. Az érintettekrõl,
azaz a kisebbségekrõl nélkülük dönteni jogellenes. A jelenlegi gyakorlat a kisebbségben élõ népcsoportokat alapvetõ emberi joguktól a
képviselet jogától fosztja meg, és ez ellentétben áll az emberi jogok
egyetemes és oszthatatlan jellegével. A kisebbségek képviselõit be kell
vonni a nemzetközi jogalkotó folyamatba. Ehhez elidegeníthetetlen
joguk van. Ma már tanúi lehetünk egy olyan folyamatnak, amikor
kísérletek történnek arra, hogy a nemzeti kisebbségek képviselõinek
véleményét meghallgassák, ami lehetõvé teszi, hogy valamely befolyást, jelenleg igen csekély hatékonyságút, biztosítsanak számukra.
Kétoldalú kisebbségvédelmi egyezmények kidolgozása esetén egyes
államok igyekeztek tekintetbe venni az érintettek véleményét. Így a
Dél-Tiroli Néppárt a Dél-Tirol autonómiájára vonatkozó osztrák-olasz
57
58
59
40
tárgyalások aktív részese volt. A magyar kormány kötelezettséget
vállalt arra, hogy a magyar-szlovák és a magyar–román alapszerzõdés
ügyében folytatott kétoldalú tárgyalásokon tekintetbe veszi az érintett
kisebbségek véleményét, és alapelvként szögezte le, hogy igényeik
figyelembevétele nélkül nem köt rájuk vonatkozó szerzõdéseket. (Itt
jegyezzük meg, hogy ez az elv a magyar–román alapszerzõdés esetében
súlyos csorbát szenvedett.) Ez semmiképpen nem jelenti azonban azt,
hogy a kisebbség szerzõdõ féllé válhat. Véleményének tekintetve vétele
a szerzõdõ államok akaratától függ. Amennyiben olyan kétoldalú
egyezményekrõl van szó, amelyek alapján oly módon hoznak létre
kisebbségi vegyes bizottságot (magyar–szlovén, magyar–horvát, magyar–ukrán kisebbségi vegyes bizottság), hogy abban az érintett
kisebbségek képviselõi is részt vesznek, lehetõségük nyílik arra, hogy
az egyezmények végrehajtásának folyamatát befolyásolják.
Az ET parlamenti közgyûlésén valamely kisebbség képviselõje egy
bizonyos állam képviselõi csoportjának tagjaként politikai párt képviseletében, tehát nem kisebbségi minõségében vehet részt. Felszólalásaiban megjelenítheti a kisebbség érdekeit, és ekképp befolyásolhatja
a közgyûlés döntéseit. Ez a helyzet áll fönn például a román parlamentben erõs képviselõi frakcióval rendelkezõ RMDSZ esetében. Ma
már általános gyakorlattá vált, hogy a nemzeti kisebbségek érdekvédelmi szervezetei panaszaikkal az ET-hez fordulnak. Valamelyes
befolyás és érdekérvényesítés megjelenítését teszi lehetõvé az a tény,
hogy az utóbbi években a kormányok és a nemzetközi szervezetek
figyelembe veszik a nem kormányzati szervek képviselõinek és szakértõinek véleményét. Ekképp 1991-tõl bekapcsolódhatott a kisebbségvédelmet célzó nemzetközi munkába az Európai Népcsoportok Föderális Uniója (FUEV), amely 1949-ben alakult, és jelenleg Európa 30
államában élõ 75 népcsoport és a hozzájuk tartozó 30-35 millió személy
érdek-képviseleti szövetségeként lép fel.
1992 októberében a FUEV hivatalosan is átnyújtotta az Európa
Tanácsnak egyezménytervezetét az európai népcsoportok alapjogairól.
1994 májusában pedig elfogadta, majd az európai és nemzetközi
szervezetek elé terjesztette ennek átdolgozott változatát (bolzanói
tervezet), amely két részre oszlik: I. Az európai emberjogi konvenció
60
61
62
41
kiegészítõ jegyzõkönyvtervezete az európai népcsoportokhoz tartozók
alapjogairól, II. Különegyezmény vitatervezete az európai népcsoportok autonómiajogairól. A FUEV tekintélye növekvõben van, az Európa
Tanácsban konzultatív státussal rendelkezik, amely a kisebbségek
jogaira vonatkozó jogeszközök kidolgozásakor figyelembe veszi a
FUEV egyezménytervezetét.
Az EBESZ-folyamatban ugyancsak van lehetõség arra, hogy a
nemzeti kisebbségek a szervezet tudtára adják véleményüket. Bár az
EBESZ kisebbségi fõbiztosának kimondottan biztonságpolitikai, konfliktusmegelõzõ szerepe van, állandó kapcsolatban áll Európa nemzeti
kisebbségeinek érdekvédelmi szervezeteivel, amelyeknek így módjuk
van arra, hogy közöljék vele álláspontjukat. Maga az intézmény léte
is hozzájárul ahhoz, hogy az államok pozitívabban közelítsék meg a
területükön élõ kisebbségek kérdését, és arra ösztönzi õket, hogy
figyelembe vegyék a kisebbségek érdekeit még akkor is, ha nem
konzultálnak velük.
Az ENSZ-ben a kisebbségek egyelõre nem rendelkeznek komolyabb
befolyásolási lehetõséggel. Amennyiben a kisebbségek szervezetei
rendelkeznének a gazdasági és szociális tanács által megszavazott
konzultatív státussal, részt vehetnének az ENSZ-ben az emberi jogi
bizottság ülésén. Az õslakos népek megszerezték ezt a státust, és
beleszólhatnak az õket érintõ normaalkotó folyamatokba. Kívánatos
volna, hogy ezt a nemzeti kisebbségek is megszerezzék. A FUEV-nek
1995-ben végül is sikerült konzultatív státust szereznie az ENSZ-ben.
Ennek értelmében az ENSZ emberi jogi és kisebbségi jogi bizottságának ülésein ötperces felszólalási joggal élhet vagy kétezer szavas
beadványban ismertetheti tagszervezetei álláspontját.
A kisebbségek véleményének figyelembevétele tehát fõként olyan
emberjogi és erkölcsi kötelezettségként hárul az államokra és a
nemzetközi szervezetekre, amelyet a tényleges politikai helyzet, elsõsorban a biztonságpolitikai tényezõk támasztanak alá. A nemzeti
kisebbségek beleszólási jogát az õket érintõ nemzetközi jogalkotó
folyamatba azonban intézményesíteni kell, és lehetõvé kell tenni, hogy
bejuthassanak a nemzetközi fórumokra. A FUEV szerint kívánatos
volna, ha meghallgatása a nemzetközi jogalkotó folyamatba és a
63
64
65
66
42
kisebbségeket érintõ döntéshozatalba való intézményesített beleszólási joggá fejlõdne, amely a nemzeti kisebbségeknek mint egyenjogú
partnereknek a bevonásával új impulzust adhatna a már folyamatban
levõ törekvéseknek. E célból létre kellene hozni az Európai Népcsoportok (Kisebbségek) Tanácsát, amely az Európa Tanácshoz kapcsolódó
szervként mûködne.
Lényegesnek tekintjük egy Európai kisebbségi charta kidolgozását az
EBEÉ/EBESZ folyamat vagy az Európa Tanács intézményeinek keretében, amely egy egységes európai kisebbségvédelmi jogrend (népcsoportjog) megszületését jelentené. Megítélésem szerint hosszú folyamatnak nézünk elébe: egy kisebbségi charta ugyanis csak akkor lehetne
hatékony, ha az egyéni és kollektív jogok kategóriáira épül, és részleteiben rögzíti az autonómia formáit is. Új jogi szemlélet, új kategóriák
bevezetésére van szükség, amely a nemzetközi jogot szinkronba tudja
hozni az európai fejlõdéssel, annak irányával. Alapvetõ szempont
marad a továbbiakban is az államok szuverenitása. Egy állam csak
önként mondhat le szuverenitása bizonyos elemeirõl, és csak saját
akaratából csatlakozhat nemzetközi egyezményekhez. A kisebbségek
jogait figyelembe nem vevõ államokra azonban az integráció és a
regionalizálódás keretében a nemzetközi szervezetek nyomást tudnak
gyakorolni. A jogfejlõdés logikájából következik, hogy egyetemes, azaz
ENSZ-szinten is elõrelépésnek kellene bekövetkeznie. Az ENSZ nyilatkozatát a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól – az
eddigi emberjogi fejlõdés mintája szerint – egy kisebbségvédelmi
egyezménynek kellene követnie, amely magába foglalná az alapvetõ
fogalmak definícióját és leírását, az államok és a kisebbségek számára
sokkal pontosabban és megfoghatóbban elõírt jogok és kötelezettségek
katalógusát, végrehajtási mechanizmust, beszámolói kötelezettséget,
jogsérelem esetén panasztétel, jogorvoslat és bírói döntés lehetõségét,
és sokkal bátrabban kellene elõrelépnie a kollektív jogok területén.
A kisebbségek jogainak mégoly sikeres nemzetközi kodifikációja sem
elegendõ biztosíték a kisebbségek védelmére. Szükség van a nemzetközi vagy európai kisebbségi jogvédelem garanciarendszerének kidolgozására és a jogorvoslat lehetõségének megteremtésére. Ma az egyetlen
kimondottan kisebbségi ügyekben illetékes európai intézmény a nem67
68
43
zeti kisebbségek fõbiztosa, amelyet az EBEÉ hívott életre. A fõbiztosnak azonban – miként említettük – nem a kisebbségek védelmére,
jogai biztosítására van mandátuma, hanem kifejezetten konfliktusmegelõzõ szerepe van. A fõbiztosnak akkor kell jelzést leadnia, ha úgy ítéli
meg, hogy a kisebbség és a többség közötti ellentét konfliktussá
fajulhat, amelybe egy harmadik állam is belebonyolódhat. Az intézmény a jelenleg kialakult helyzet kezelésére teljességgel elégtelen.
Vitás kérdések vagy panasztétel esetén nemzetközi (európai) kisebbségvédelmi bíróságnak kellene döntenie. A jogvédelem elve a FUEV
említett népcsoportvédelmi egyezménytervezetének is fontos részét
képezi, és a következõket tartalmazza: 1. az országos hatóság elõtti
panaszjog, majd az államon belüli jogi út kimerítése után az emberi
jogok európai bizottsága elõtti panaszjog; 2. döntési jog az egyes
törvények megváltoztatása ügyében országos szinten, valamint beleszólási jog a saját ügyek irányításába az Európa Tanácsnál; 3. ombudsman alkalmazásának joga a biztosított jogok védelmében a politikai és
közigazgatási szervekkel szemben. Az európai emberi jogi konvenció
ellenõrzõ rendszerének mint nemzetközi felülvizsgáló fórumnak a
következõ funkciókat tervezi: 1. egyéni és állami panaszok kivizsgálása
az emberi jogok európai bizottságánál; 2. állami jelentések megvizsgálása; 3. a vitás kérdések rendezése. A jogvédelem garancialehetõségének
megteremtése tehát határozottan a kisebbségben élõ népcsoportok
igényeként jelenik meg. A nemzeti kisebbségek önrendelkezési igényeinek jelentkezése csak egyik, de lényeges eleme a jelenlegi európai
átrendezõdési folyamatnak. Véget ért az a francia forradalom által
meghatározott idõszak, amikor a jog az állam és az egyén között
semmiféle jogi szubjektumot nem ismert el. Az állam kénytelen lesz
jogosítványokat átengedni a régióknak, regionális szervezeteknek,
önkormányzatoknak, különbözõ autonómiáknak, köztük a kisebbségi
autonómiáknak is. Egyes politikusok és jogászok véleménye szerint a
mikroközösségek és a nagyobb integratív egységek harmonikus együttlétét oly módon lehet és kell szabályozni, hogy az ezt kodifikáló jogi
normarendszer hátterében megfelelõ gazdasági, társadalmi és politikai struktúrával biztonsági garanciákat is nyújtson. A Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria, Svájc és Belgium föderatív berendezkedé69
70
71
44
se, az itteni területi és közigazgatási egységek autonómiája vagy a
spanyolországi regionális autonómia a föderalizmus, az autonómia és
a szubszidiaritás elvén alapuló rendszerek mûködõképességét bizonyítja. Véget ért az állami szuverenitás, a nemzetállam koncepciójának
mindenhatósága, amely a legnagyobb akadálya az összeurópai fejlõdésnek. A Magyar Köztársaság a kisebbségpolitikában követett
elveiben, az egyetemes és összeurópai fejlõdés irányába halad, annak
aktív részese. Ez felel meg nemzeti érdekeinek is.
Bármely letérés vagy eltávolodás errõl az útról, a nemzeti kisebbségek ügyének, a létükbõl való építkezésnek az elodázása teret engedne
a nacionalizmusok további terjeszkedésének, és olyan gyúanyag felhalmozódását tenné lehetõvé, amely Közép-Európában robbanáshoz,
teljes destabilizációhoz vezethet. Ennek áldozatai elsõsorban a határon
túli magyar kisebbségek lennének. Menekültjeik százezres vagy akár
milliós tömegekben árasztanák el Magyarországot. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy ilyen hatalmas menekültáradatot a magyar társadalom
és a magyar állam nem tudna elviselni. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogos követeléseitõl eltekinteni olyan politika lenne, amely
beláthatatlan veszélyeket hordoz magában, és ellentétben állna a
történelmi, társadalmi és politikai fejlõdés meghatározó tendenciáival.
Ma még a kisebbségekre vonatkozó jogalkotás fejlõdésének kezdetén
állunk. B. G. Ramcharan véleménye szerint az emberi jogok fejlõdése
a következõ történelmi utat járja be: a panaszok igényekben fogalmazódnak meg, ezeket jogi formába öntik, majd országos és nemzetközi
szinten elismerik. Ekképp születtek meg a nagy emberjogi nyilatkozatok: az angol Magna Charta, az amerikai Függetlenségi nyilatkozat, a
francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata és az Emberi jogok
egyetemes nyilatkozata. Ha ezt az utat követjük, el kell jutnunk a
kisebbségi jogoknak a kisebbségek igényeit kielégítõ biztonságteremtõ
nemzetközi kodifikációjáig, a Kisebbségi jogok egyetemes nyilatkozatáig (egyezségokmányáig). Errõ az útról letérni nem áll jogunkban.
72
73
45
Jegyzetek:
1. Guy Héraud: Népek és régiók Európája. Regio, 1991. 2. sz. 76. o.; Jávorszky
Béla: Észak-Európa kisebbségei. Bp. 1991. 116. o.; Kovács Péter: Az Aland szigetek
önkormányza ta. Bp. 1994.
2. Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História,
1992. 11. sz. 8. o.
3. Stefan Troebst: Nacionalizmus, államalapítás, nemzetépítés. A macedón kérdés
1944–1992 között. Regio , 1992. 4. sz. 41. o.
4. Nicola Girasoli: A nemzeti kisebbség fogalmáról. Bp. 1995. 42–43. o.
5. Nicola Girasoli: National Minorities. Who Are They? Bp. 1995. 103. o.
6. Dieter W. Bricke: Minderheiten im östlichen Mitteleuropa: deutsche und eropäische
Optionen. Ebenhausen/Isartal 1994. 23. o.
7. G. Ramcharan: Individual, collective and group rights. History, theory and
contemporary evolution. International Journal on Group Rights, 1993. 1. sz.
36–37. o.
8. Idézi Mandfred Novak: The Right of Selfdetermination and Protection of
Minorities in Central and Eastern Europe in Light of the Case-law of the Human
Rights Commitee. International Journal on Group Rights, 1993. 1. sz. 10. o.
9. Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem alapfogalmairól és intézményeirõl.
Regio, 1992. 4. sz. 6. o.
10. Bíró Gáspár, i.m. 24. o.
11. Georg Brunner: Nationalitätenprobleme und Minderheitenkonflikte in Osteuropa.
Gütersloh 1993. 69–97. o.
12. Nicola Girasoli, i.m. 45. o.
13. Vladimir Socol: Gagauz Autonomy in Moldova. A Precedent for Eastern
Europe? Research Report RFE/RL Volume 3. Number 33. 26. August 1994. 23.
A törvény szövegét 1d. Pro Minoritate, 1995. 2. sz. 32–35. o.
14 .
Az
önrendelkezésre
vonatkozó
új
felfogásokat
k ö zö l:
M orto n
H.
Halperin–Da vid J. Scheffer–Patricia L. Small: Az önrendelkezé s fogalmának
korszerû értelmezése. Korunk, 1994. 3. sz. 14–19. o.
15. Nicola Girasoli, i.m. 93. o.
16. Kardos Gábor: A biztonság és a kisebbségvédelem kérdései. Miniszterelnöki
Hivatal, Határon Túli Magyarok Titkársága, Biztonságpolitikai és Honvédelmi
Kutató Központ: Kisebbség és Biztonság. Az 1991. tavaszán rendezett konferencia anyaga. Bp. 1991. 71–77. o.
17. Várady Tibor. Kollektív kisebbségi jogok és jogvédelem. Regio, 1992. 3. sz. 37–44.
Bíró Gáspár: Kisebbség és kollektív jogok. Regio, 1991. 2. sz. 148–155. o.
18. B.G. Ramharan, i.m. 28–35. o.
19. Maxwell Yalden: Collective claims on the human rights landscape: a Canadian
wieu. International Journal on Group Rights, 1993. 1. sz. 21–25. o. John Meisel:
Human Rights and the Transformation of the Multicultural State: The Canadian Case
in a Global Context: prepared for a joint symposium of the Hungarian Academy
of Sciences and the Royal Society of Canada. Budapest, Sept. 11. to 13., 1995.
20. Nicola Girasoli, i.m. 43–45. o.
46
21. Nyugati nagykövetek Erdélyben. Magyar Nemzet, 1995. június 17. Holbrooke
a kisebbségi jogokról. Népszabadsá g, 1995. augusztus 28. Holbrooke szavainak
pontos idézete diplomáciai forrásból származik. Lásd még USA Wireless File,
August, 1. 1995. 10.
22. Csaba K. Zoltáni and Frank Koszorus, Jr.: Group Rights Defuse Tensions, in:
The Fletcher Forum of World Affairs, vol. 20:2, Summer/Fall 1996. 139., 145. o.
23. Explanatory report on the framework Convention for the protection of national
minorities.
24. Nicola Girasoli, i.m. 103.
25. A charta szövegét ld. Külpolitika, 1996. 1. sz. 115–127. o.
26. Kovács
Péter: A nemzetközi jogi kisebbségvédelem a 90-es években III.
Magyarság és Európa, 1994. 5. 63–85.
27. Opinion of the Venice Commission on the provisions of the European Charter for
Regional and Minority Languages which schould be accepted by all Contracting
States (Venice, 1–2. March 1996.)
28. Jelentés az Európa Tanács közgyûlésérõl (1993. február). Készítette Dr. Sárdi
Péter. Jóváhagyta dr. Bratina József és dr. Szent-Iványi István. A kisebbségvédelemre vonatkozó nemzetközi dokumentumokat ld. Documents on Autonomy
and
Minority
Rights.
Ed.
by
Hurst
Hannum. Matinus
Nijhoff
Publishers.
Dordrecht/Boston/Lodon 1993.
29. Opinion of the Venice Commission on the interpretation of Article 11 of the draft
pro to c o l
to
th e
E u ro p e a n
C o n ve n ti o n
on
Human
R i g hts
appe n ded
to
Recommendation 1201 (1993) (Venice, 1–2. March 1996.)
30. Magyar módosító indítvány az ET 1201-es ajánlásához. Népszabadság , 1995.
április 26. Az ET elfogadta a magyar indítványt. Népszabadság, 1995. április
27.
31. Council of Europe. Commitee of Experts for the Protection of National Minorities
(DH-MIN) Report to the GDDH. Strasbourg, 28. July 1993.
32. Európai Stabilitási Egyezmény. Emlékeztetõ (A Külügyminisztérium fordítása).
33. Projekt de Document. „Pact de Stabilité en Europe.”
Bruxelles, 24. septembre
1993. Declaration on the Pact on Stability (a dokumentum a Magyar Külügyi
Intézetben található). Balogh Andás: Az európai stabilitási egyezményrõl. Magyar Tudomány, 1995. 7. 834–841.
34. Nicola Girasoli, i.m. 43. o.
35. Kovács Péter: A nemzetközi jogi kisebbségvédelem a 90-es években I. Magyarország és Európa, 1994. 3. 41. o.
36. Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem alapfogalmairól és intézményeirõl. Regio , 1992. 4. 6. o.
37. Patrick Thornberry: The UN Declaration on the Rights of Persons Belonging
to National or Ethnic, Religious and Linguistic Minorities: Background, Analysis
and Observations in: The UN Minority Rights Declaration. Ed. by Alan Phillips
and Allan Rosas. Turku/Abo-London 1993. 54–55. o.
38. Explanatory report on the Framework Convention for the Protection of National
Minorities 12. Nicola Girasoli, i.m. 82–83. o.
47
39. Kovács Péter: Az európai kisebbségvédelmi kodifikáció legújabb eredménye.
Regio, 1994. 4. 152–153. o.
40. Explanatory report on the Framework Convention for the Protection of National
Minorities 13., 31. o.
41. i.m. 37. o.
42. Ld. Kovács Péter összehasonlító táblázatát, i.m. 148–149. o.
43. Csaba K. Zoltáni and Frank Koszorus, i.m. 139. o.
44. Kovács Péter, i.m. 146. o.
45. Nicola Girasoli, i.m. 103. o.
46. Uo.
47. Tibor Váradi: Collective rights of minorities and majorities within the context of
international law. Joint simposium of the Hungarian Academy of Sciences and
the Royal Society of Canada. Budapest, Sept. 11. to 13., 1995.
48. Kulcsár Kálmán: A nemzeti önrendelkez és és a kollektív jogok. Magyar Nemzet,
1996. augusztus 9.
49. Kovács Péter, i.m. 145. o.
50. Felix Ermacora–Christoph Pan: Volksgruppenschutz in Europa. Wien 1995. 4. o.
51. A tervezet szövegét ld.: Dieter Blumenwitz: Minderheiten und Volksgruppen rechte. Aktuelle Entwicklung. Bonn 1992. 177-181.
52. Szövegét ld.: Christoph Pan: Quellensammlun g zum Entwurf einer Charta der
Volksgruppenrechte. Wien 1994.
53.Tóth Sándor: Alkotmányproblémák kisebbségi alulnézetbõl . Pro Minoritate 1996.
2. 27-36.
54. Christoph Pan: Népcsoportvédelem Európában. Magyarság és Európa , 1994. 9.
24–27. o.
55. Arent Lijphart: Majority Rule versus Democracy in Deeply Dividet Societes in
Politicon, 4 (2), 1977. Asbjorn Eide: Approaches to Minority Protection in the
UN Minority Rights Declaration in: The UN Minority Rights Declaration. Ed. by
Alan Phillips and Allan Rosas. Turku/Abo-London 1993. 88–89. o.
56. Idézi Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés . Bp. 1995. 39. o.
57. Christoph Pan, i.m. 29. o.
58. Markó Béla: Autonomia teritorialã este o soluþie pentru þãrile unitare. Interviu
realizat de Oana Amreanu, 22, 21–27 iunie 1995. 6–7. o.
59. Az autonómiaformákra l. Georg Brunner, i.m. 20–21, 81–93. o. A FUEV
tagszervezetei által adott mandátumra ld. Felix Ermacora–Christoph Pan:
Volksgruppenschu tz in Europa. Wien 1995. 2–4.
60. Fogadják el újra az 1201-es ajánlást. Frunda György beszéde Strasbourgban
1995. január 31-én. Romániai Magyar Szó, 1995. február 3.
61. L. a következõ dokumentumokat: A Romániai Magyar Demokrata Szövetség
memorandu ma Románia felvételérõl az Európa Tanácsba; Az RMDSZ elnökének
levele az Európa Tanács parlamenti közgyûlése jogi és emberjogi bizottságához;
Az RMDSZ aide-memoir-ja az Európa Tanács teljes jogú tagságának elnyerésekor vállalt kötelezettsége k betartásáról Romániában. Regio , 1994. 2. 180–186.
188–189. o.
48
62. Mitteilungen der Föderalistischen Union Europäischer Volksgruppen. Europa
Ethnica , 1993. 1–2. 51–52. o., 1994. 3–4. 135. o.
63. Christoph Pan, i.m. 25–29. o.
64. Nicola Girasoli, i.m. 62. o.
65. Gudmundur Alfredsson, i.m. 56. o.; uõ. Minority Rights: A Summary of Existing
Practice in: The UN Minority Rights Declaration. Ed. by Alan Phillips and Allan
Rosas. Turku/Abo-London 1993. 79. o.
66. Pozitív diszkriminációt a kisebbségeknek. Komlóssy József a határon túli
magyar népcsoportokról, az autonómia lehetõségeirõl. Magyar Nemzet, 1996.
augusztus 21.
67. Mitteilungen der Föderalistischen Union Europäischer Volksgruppen. FUEV
Delegation beim Europarat. Europa Ethnica, 1993. 1–2. 51–52. o. A FUEV
memoranduma a nemzetiségi kérdésrõl. Magyarság és Európa, 1994. 9. 70–71. o.
68. Patrick Thornberry, i.m. 59. o.
69. Bíró Gáspár, i.m. 17. A fõbiztos mandátumát ld. International Journal on Group
Rights, 1993. 1. 51–59. o.
70. Glatz Ferenc, i.m. 30. o.
71. Cristoph Pan, i.m. 27–28. A FUEV autonómiatervezetét ld. Volkgruppens chutz
in Europa. Wien 1995.
72. Glatz Ferenc: Közösségképzés és területrendezé s új erõi Európában. História,
1992. 11. 19–22. o.
73. B.G. Ramcharan, i.m. 39. o.
49
Download PDF